Csőmozi #112: Atya, fiú és az ácépumpa – Titán

Sose bízz sorozatgyilkosban, aki még nem szült hibrid autót.

Az új francia extrémizmus (Gaspar Noé, Marina de Van, Leos Carax és mások, a régi bizonyára Sade márki, de simán ide vehető Lucile Hadžihalilović Evolúciója is, nem tévesztendő össze az új magyar csodával) felől érkező Julia Ducournau előző, egyben első filmje, a Nyers még inkább viselte az erőlködés hervasztó jegyeit az állatorvostanhallgató lányok nagyon durva durvulásaival. Többször nyúlkálnak tehénbe, csúnyán beszélnek, sőt egyszer, legális tudatmódosító hatása alatt még állva hugyozni is próbálnak nő létükre [RONTÓC: nem sikerül, szerintem ez a legkeményebb], és a gólyakannibál mellett még azt is el kell hinnünk a lapos slusszpoén kedvéért, hogy 18 éves lány egyszer se látta az apját félmeztelenül, mármint hogy az apja félmeztelen. A Titánnál a racionalizálásra tett félszívű kísérletek után végre a látomásos elmebajé a pálya, piti mentegetőzés nélkül.

A kezdet nem lehetetlen, mindenkinek dünnyögte már a mániákus gyereke az egysorosát a kocsiban hátul, míg le nem zúzza az arcát a kanyarban, az öv természetesen nem volt bekapcsolva. A kis Alexia fejébe a baleset után a címszereplő fémből építenek be platnit, innen kezdődik közeli testi kapcsolata a gépekkel, de a gyakran emlegetett cronenbergi párhuzam szerintem csak a felszínen állja meg a helyét. A fémhívő perverzek helyett a szereplőgárda itt a nyomorúságos testen és az életfogytig beleapplikált, még nyomorultabb lelken túl tesz meg mindent az emberi kontaktusért, könnyeken, véren és testnedveken át, csak hogy csontig elidegenedett és elkefélt korunkban valakihez hozzáérjen.

Sok évvel a csattanás után Alexia rúd helyett autókiállításokon pörög táncosként, elnyomott késztetéseit sorozatgyilkosként éli ki civilben. Ez a látványosság, mármint a gyilkolás tarantínós heherészések nélkül történik, a hősnő nem beszéli meg közben senkivel, hogy hívják Franciaországban a hamburgert, egyrészt nincs kivel, másrészt el van távolodva, a lebelezett idióták parfümmárkáiról sem monologizál, az egész mégis teljesen indokolt. Tegye fel a kezét, aki nem mosolygott minimum elégedetten, amint a farokvezérelt tajparasztok, váááádesekszi vagyok típusú leánykák és más random prolik megkapják a hajtű vagy a székláb rosszabbik végétől, amit egy minimális jóízléssel berendezett világban rég meg kellett volna.

A mágikus (régen ezt népmeseinek hívták) realizmusban sem tart örökké azonban társadalomjobbítás, a nyomozás elől menekülve Alexia kilapítja az orrát a mosdó szélén, majd egy tűzoltóparancsnok elveszett fiának a helyébe lépve kezd új életet. A külvilágból addig két ököllel kivert brutalitás itt a mindennapok része, így a hullapakolás és a tűzbe menés mellett az újjászületett Adriennek (itt férfinév) már nem kell annyit beleznie, másrészt az álcázás miatt még autistább a viselkedése, ha ez lehetséges. A vidám tűzoltófiúk közössége – néma kopasz gyerek – magányos apa hármasságban egészen elszállt melodráma kezdődik a figyelemért, mi több, a szeretetért, mint egy nyálas karácsonyi moziban vagy hígagyú picsalimonádéban, csak az eszközök szélsőségesebbek, így vicces módon hihetőbbek. A legtöbben pl. nem dobtuk be rúdtáncosnő múltunkat egy tűzoltókocsi tetején a laktanya legnagyobb megdöbbenésére, de csináltunk számunkra legalább ilyen határsértő dolgokat a mi szent ügyeinkért. Az isten – fiú – gyermek párhuzam a filmben is elhangzik, azzal az eltéréssel, hogy a Nagyszűzboldogasszony itt az autójától fogan meg, megint csak a művészi igazságra tudok mutogatni, mint fent. Vincent tűzoltóparancsnok üdvözült arccal szorítja magához az új világ ígéretét, kék, fémes repedések látszanak a bőre alól, de tessék, oly sok szenvedés után csak visszakapta a fiát. Pat Bateman csak nem akarta eléggé. (Az itt látható magyar változatba (kösz Sylvia) beleégették az angol feliratot, ez legyen a kedves néző legnagyobb baja, de moziban is megy még.)