HOLDKOMP

Kis lépés ez az árnyékos oldalon…

A csodás természetCelluloid

Csőmozi #124: Miért nyúl – Night of the lepus

Végre megvalósult egy ábrándom.

Nem, nem az, viszont sikerült előkeríteni és pont húsvét környékére megnézni az ismert óriásnyulas ökohorrort. A klasszikus amerikai creature feature sorból ez a korszak első fénykorától, az ’50-es évektől jócskán lemaradva, 1972-ben ugribugrált remélem csak az autósmozik vásznára. Az atompara és a komcsi fenyegetés helyét átvette a fogyasztói civilizációba belehuhogó nemleszennekjóvége pár akadékoskodó fehér köpenyes felől – ó, boldog idők! Itt is a környezet véges terhelhetőségére figyelmeztet “realista” stílusban az elején az egészet keretbe foglaló hírolvasó. Az ezt követő valós bevágások a film egyik ihlető forrásául szolgáló nagy ausztrál nyúlvészről, azaz a megfékezéséről talán arra hivatottak, hogy együttérzést váltsanak ki. A nyuszikauszt a fegyverropogással és a drótkerítésnek nekiugráló dögökkel valóban kelthet kellemetlen asszociációkat, a magam részéről csak feldühödtem – hogy lehettek ennyire hülyék? A kézenfekvő aktuálpolitikai labdákat azért sem csapom le.

Immár a színes jelenben cowboy lovagol Arizonában, és a nagy semmi közepén beletalál egy nyúltúrás mellett a nyúlüregbe. A profizmusán esett csorbát kitört lábú lova azonnali lelövésével próbálja helyrehozni, egyébként a környéken vészesen elszaporodó nyulak irtásának a mérgezésnél humánusabb módját próbálja kiókumlálni, nem annyira  környezettudatosságból, hanem mert nem akarja a saját állatait is ritkítani. A megoldást az ismerős tudóspár, Bennették hoznák, a férj (az Oscar-jelölt (nem ezért) Stuart Whitman) hormonkészítménnyel venné vissza az állatok szaporodási kedvét, a feleség pedig, nos, ő elsősorban Janet Leigh, igen, a Pszichóból, azaz cigarettázik és üveges szemmel néz maga elé, másodsorban szőke kislányukat próbálja kordában tartani. Hiába, a kis Amanda megszökteti az egyik kísérleti alanyt, és az Ördögi denevér óta közismert, hogy a tudományos beavatkozásoktól minden állat megnő…

Innen szokás szerint a stáb harca az anyaggal izgalmasabb, mint az Államok délnyugati csücskének küzdelme a mutáns óriásnyulakkal. A dögök pl. valamiért nem szeretik a fényt – tippem szerint azért, hogy ne kelljen őket messziről mutatni, ember és nyúl valóban nem is szerepel egy képkockán sem együtt egészen a végéig. Az alien-szerűen sötét üregekben szaporodó (“általában éjjel jönnek elő”) nyuszikat lassított felvétellel és a pofájukra kent kecsöppel próbálta az effektes félelmetesebbé tenni, kevés sikerrel, nem használt a gurgulázó, mély hörgés sem (musz-musz-grrrr-röööárrr, nagyjából). És hát nehéz úgy dinamikus harci jeleneteket összehozni, ha egyszerre csak az egyik fél látszik, a másik egy szőrös jelmezbe bújt statiszta, vagy játékromok közt tombolni engedett tapsi. A szörnyek így eleinte csak véres hullákat, lemészárolt családokat és hasonlókat hagynak hátra, mint egy arra járó sorozatgyilkos, később a társadalmi visszásságok (“ha azoknak a szenzációhajhászoknak a tudomására jut, itt nem tudom mi lesz”) és a társadalmi összefogás szerepe kerül előtérbe. A nemzeti vészhelyzetre a civil társadalom kiröhögés helyett határozott választ ad, a Nemzeti Gárda, a helyi erők, az áram és egy vonatsín megteszi a magáét. Na ugye, hogy ezek csak a sörétből értenek… De hopp, ott még maradt kettő.

Ha a trivia-rovatnak hinni lehet, a film eredetileg Leprások éjszakája lett volna hagyományos zombi-vonalon, kihasználva Romero viszonylag friss halottainak hullámát, de a producer leöntötte vörös borral és félreolvasta, a kislánya pedig viccesnek találta a gyilkos nyuszik ötletét – egyszer végre nem őket ölik, hanem fordítva. A népszerű videómegosztón nem, de itt nézhető.

HOLDKOMP