Csőmozi #125: Szabadíts meg a jövőtől – Crimes of the future

Cronenberg visszatérésének örömére lássuk az eredetit.

2022 első jó híre, hogy a testhorror szülőatyja újra arra a terepre lép, amit a legjobban ismer. Még szép, a műfajt nagyjából ő hozta létre, és pár évtized gengszter-kitérő (Gyilkos ígéretek), egzisztencialista milliárdos road movie (Cosmopolis) vagy Hollywood-szatíra (Térkép a csillagokhoz) után a testről és lélekről, izé, gépekről beszél. Az új Crimes of the future leginkább az eXistenZ párdarabjának ígérkezik a nagyszabású sztárparádéval, anyaga a bőr alá diffundáló pszichókibernerotikus agyblasztolók hatása az emberi (haha) kapcsolatokra, szóval a szokásos, éljen a régi-új hús! A művész azonban 52 éve rendezett már filmet ugyanezzel a címmel.

Az eredeti Jövő bűnei az egyetemi évek terméke, ugyanaz a lobotomizált, hipnotikus modor jellemzi, mint a testvérfilmjeként is nézhető Sztereót. A helyszín és a stáb nagy része is hasonló, a kicsit több pénznek hála viszont a kép színes, a hangsávon az egy szál Adrian Tripod (a beteges orvos nevéből az immár egyetlen nem háromágúságára következtethetünk, sőt a végén géppuskát is visz támasztékkal, tessék, a rejtett mélységek), tehát Tripod alvajáró narrációja és a drámaibb pontokon elektronikus-természeti háttérzajkvartyogás. Nem tudtam eldönteni, ez tényleg mondjuk effektezett sirályvijjogás-e, vagy a fénymásoló surrogása, mindenesetre az itt már teljes fényében pompázó mondanivaló, a természeti és az ember által teremtett környezet közti különbség eltűnésének elegáns érzékeltetése a maga minimalista módján.

I cannot deny my attraction to certain of these perverse multidimensional images.

A csendes, őrült hétköznapok a Bőr Házának folyosóin és brutalista közösségi terein folynak, de a Sztereó látványvilága után ez azt hiszem senkit nem lep meg. A rezignált kísértetként bolyongó Tripod leginkább az osztály alternatív okosgyerekének érződik, aki először mászkált talpig feketében, de a hippikorszak hullámának átbukásakor ez megbocsátható. A két fehér köpenyes “asszisztens” átvette tőle a hatalmat, miután az alapító, Antoine Rouge eltűnt, és emlékül csak a róla elnevezett betegséget hagyta a világra, ami kipusztította az ivarérett női népesség szinte teljes egészét. Ezekről a világrengető eseményekről természetesen csak szóban, ill. bizarr rituálék formájában értesülünk, de hogy a minimálszínház-szinten előadott jelenetek nem videószakkörös erőlködésnek tűnnek, hanem szerény kivitelük ellenére bivalyerősek, az az alkotók tehetségének, meg a kitűnően használt, festményszerű beállításoknak köszönhető, és persze a forgatási helyszín, a torontói Massey College testvérek közt is kurva jó modern építészetének.

We have agreed among ourselves that there should be no delay to attempt to impregnate our strange, unfathomable captive.

Szökött hippi fehér habot bocsát ki, mint szekrétumot, a függők kábítószerként nyalják. Régi orvos-beteg a “kreatív rák” formájaként újabb és újabb, funkciótlan szerveket növeszt, majd belóg melléjük, mert nem szeret távol lenni munkássága dunsztosüvegben tárolt galaxisától.  A láb genetikus emlékezete – napszemüveges csempész vetődik át a falon, egyből kezelésbe veszi az ott kószáló Tripod. Egy újabb cigiző, féltékeny taggal homoerotikus háromszög és verekedés alakul ki a nőktől megfosztott világban, bár egy egynemű társadalomban az irányultság mint olyan is értelmét veszti. A doktor eldobja magát, majd sírógörcsöt kap a zsebében őrzött képektől, a bicegő érzelmi stalker hátulról közelít. Helycsere, majd újabb lábfetisiszta “orvosi” beavatkozás az agykötős indiánnal, akinek nincs kifestve a lábkörme, hiába, mégiscsak a természet romlatlan gyermeke.

Ilyen és efféle jelenetek sorjáznak tehát totál Burroughs-Ballard szellemben, Cronenberg le sem tagadhatná mestereit. Az “akció”-szálon egy éppen még nem érett kislány elrablása és megbízhatatlan fegyveresek forognak, a lepusztult jövő orvosai megcselekszik, amit megkövetel a haza… azaz tervezik, egyikük viszont felrúgja az asztalt, mielőtt a kiskorú társadalmi célú molesztálására vetemedne. A következő pályázó, Tripod nekivetkőzik, ám az addig dívaként pózoló kislány a Rouge-kór mellékhatásaként szintén a fehér habot kezdi ereszteni. A tiprásból így boldog össznépi habnyalás lesz, hippie’s not dead. Történeti érdekessége mellett a régi COF a rajongókon kívül mindenki érdeklődésére számot tarthat, akinek, kicsit unom mindig ezt mondani, de hát mit lehet tenni, ha egyre aktuálisabb, szóval akinek nincs bedugva a feje tövig a fősodor seggébe, és aki kíváncsi korunk egyik legelszálltabb, ugyanakkor legkövetkezetesebb rendezőjének alapvetésére.

https://www.youtube.com/watch?v=GOLJQmH4SXo&t=3282s