Csőmozi #158: Mehetnek vissza a nyúzóba – Murder rock

Akarom mondani a balettba ugrálni.

Fulci 2 évvel és 3 filmmel a New York ripper után visszatért a tetthelyre, vagy el sem ment, és a retkes utcákról pár emelettel feljebb emelve a cselekményt a korszak bréktáncos modorában forgatott sorozatgyilkos-giallót a tornadresszben pattogó nőcikék bonyolult lelkéről, valamint az akrobatikus dzsesszbalett vagy mittudoménmilyen ugrabugrálásuknál is gyorsabb ütemű ritkulásukról, köszönhetően egy elborult elme késztetéseinek a személyiség legmélyebb, pszichószadómazó bugyraiból. Kicsit jobban belegondolva ebben a bevezetőnek indult, csak kereteit szétfeszítő mondatban benne is van az egész cikk, szóval ennyi voltam mára, viszlát.

Vicceltem: a kezdő képsorokon az amerikai önmegvalósulás szellemében büszkén brékelő és görkorizó négerek után pár perccel már azt halljuk a táncpróba szövegében, hogy …”paranoia is coming your way.” A megélhetési zenészként a számot jegyző (vajon hová, fel vagy le?) Keith Emerson, igen, a Lake & Palmerből pontosabban nehezen fogalmazhatott volna. Az első gyilkosság hamar megtörténik a zuhanyzóban, innen még gyilkosabb szellemű versenyben rugóznak összeszorított foggal, könnyek között a showbusiness darálójáért bármire képes lányok! Szinte még a szerencsés nyertes hullája fölött bíztatja helytállásra a hátramaradtakat Ms. Norman, a kegyetlen tánc- és illemtanárnő, fiatalabb korában a Broadway-karrier előtt hajszállal eltanyázott tehetség. A koszos sikátorok helyett immár jobbára a modern művészeti központban folydogáló gyilkosságsorozat nem hagy alább, a begőzölt párocskák, ahogy az szokás, a baljós jelek ellenére is csak félrehúzódnak eleinte végszavazni a kórház-, ill. később határozottan boncteremszerű folyosókon, hiába konferálja be a női géphang zárás előtt, hogy pontosan 10 perc van a lockdownig. Az ügyre állított Borges (!) felügyelő, úgy látszik, magáévá tette névadó nagy elődje tételét világ megismerhetetlenségéről, ezért csak szotyizik vagy azonosíthatatlan magokon nyámmog a szakállas pofájával, talpig ballonkabátban, míg kissé Safranek-kinézetű segítője, Davis prof. a tudomány erejével elemezné a gyanúsítottak stikában felvett hangját, hiszen az ember hangja köztudottan olyan egyedi, akár egy ujjlenyomat.

Ha a t. olvasó e sorok kiizzadójához hasonlóan hülyét kap a Flashdance nyálas „önmeghaladás popritmusban” mítoszától és máig nem érti, mi az öregisten haragjáért kellett 40 éve mindenhová azokat a rogyasztott izzadásgátló (?) bokamelegítőket (?) hordani, kellő cinizmussal elvigyoroghatna rajta, ahogy e trendi értékrend híveit a közönyös külvilág ugyanúgy ledarálja a kalaptűs gyilkos képében, mint bárki mást, csak Fulci még nagyobb cinizmusa, ahogy várható, belerondít a kárörömbe. Mégis mit kezdjen magával a kedves néző, amikor a meredt mellbimbók kettévágása helyett most a valós időben átszúrt tőgyeket stírölhet, vagy a nyomozati munka során nagylelkűen elébe terített képeket pucér női hullákról? Giallónál a holmesi elménckedés helyett a lázálomszerű légkör lenne a fontos, ez itt egy darab, szépen megkomponált álomjelenetben van jelen összesen, melyben a sorsüldözött Ms. Norman látja leendő kinyíróját felé lebegni a sokakban megfordult tűvel, majd a való világban kezdi keresni az elbitangolt szőke királyfinak bizonyuló egykori karakterszínészt, mármint a filmben is az. Ezen a misztikus vonalon kívül részeg sofőrként össze-vissza tépő fordulatok, vagy inkább események sorakoznak egyik drámai tetemre hívástól a másikig, egyébként még kiderül, hogy a WTC, amíg létezett, olyan volt, mint Párizsban az Eiffel-torony, minden második ablakból látszott. A Dancing death / Uccide e passo di danza címen is forgalmazott cucc a népszerű videómegosztón nem, de itt nézhető.