Csőmozi #16: Night tide – Johnny, a hablegény
A fiatal Dennis Hopper naivságával és egy mítosszal küzd a sivár Venice Beach-en.
Sok évvel a szelíd motorozás és pláne Frank Booth előtt, egész pontosan 1961-ben Hopper már volt akkora sztár, hogy őt tüntessék fel csupa nagybetűvel a főcímben, igaz, hogy egy obskurus, lírai horror-mineknevezzelekben, de akkor is. A rendező, Curtis Harrington a hollywoodi munkásosztály tagjaként talán a Gyilkos méhekről, pár Alkonyzóna-epizódról (a ‘87-es eresztésből) és az utazásról lehet ismert a történelemelőtti bolygóra (Voyage to the prehistoric planet) a horrorbubusok körében, az a fajta másodvonalbeli, elszánt alkotó, aki kitermeli a talajt az igazi klasszikusok kiemelkedéséhez, de saját jogán is izgalmas.
Johnny Drake (Hopper), maga a megtestesült naivság eltávon van az US Navy kötelékéből, Venice Beach kihalt stégjein ténfereg és gyermeki örömmel fényképezi magát a bódéban. Kétes jazzklubban (a nyakkendős közönség dohányzik és a néger trombitást hallgatja!) titokzatos, magányos nőre lesz figyelmes, bár mutasson valaki magányos nőt, aki nem titokzatos. Az ismerkedési kísérlet felemás, a lányt elriasztja az asztaltól egy külföldiül vagy talán nem is emberi nyelven beszélő (Amerikában mindenki alien, aki nem angolul szólal meg), fátylas rusnyaság, Johnny mindazonáltal ábrándos éjszakai lépésben kergetőzés után lefixálja vele (a lánnyal, nem a rusnyasággal) a randit.
Mint kiderül, Mora (más neve nincs, ill. civilben Linda Lawson) mutatványosként keresi a villásreggelire valót, amire Johnnyt is meghívja: a közeli vurstliban sellőjelmezben hever egész nap egy tartályban. Rejtélyes természetét kiemeli, hogy árvának mondja magát (a lélekfeltáró beszélgetésben fény derül rá, hogy Johnny is korán elvesztette az anyját, és kalandvágyból ment haditengerésznek), és szava parancsol az ég sirályainak. A bimbózó románcra árnyékot vet a körülmény, hogy a szomszéd körhintás, és különösen a lánya szerint Mora több hódolója tűnt el, aztán került elő a közelmúltban vízihullaként. Hogy nem csak női kavarásról vagy látomásról van szó, mutatja, hogy a teljesen mondén rendőrségtől is beköszön egy nyomozó az ügyben.
Ahogy lenni szokott, a rejtély lebegtetése addig megy jól, míg nincs magyarázat, sőt kényszer sem bármiféle (száraz)földre rángatásra. A fokozódó baljós jelek ellenére a tántoríthatatlan lovag mindent megtesz, hogy megmentse a bajba jutott ábrándtárgyát önmagától, a tengeri megszállottság helyett rendes amerikai lányt faragva belőle naiv hódolatával. Mora managere és állítólagos nevelője, a tenyérbemászó brit Murdock “kapitány”, aki Santa Monica-alsón is olyan modorban társalog, ahogy a gyarmatbirodalom fénykorában lehetett szokás a páriákkal, óvilági történetekkel traktálja a talpig szőke hősszerelmest a szirénekről, egy másik túlvilági jelenetben egy esti beach-partin táncot lejtő Mora előadása válik antik rémdrámává a sötétből rezzenetlenül figyelő anya-fajtárs-rusnyaság (mint fent) hatására.
A szétágazó befejezés sajnos nem rétegzett, inkább szétbomló, vagy, ne féljünk a nagy szavaktól, szekvenciális: sokértelműség helyett mintha simán többféle lezárást kapnánk egymás után. Mindenki színezze ki a neki tetszőt – a végzet sújtotta pár melyik tagja ölte meg a másikat, mi igaz a sellők rejtelmes fajtájának történetéből és egyáltalán miért és kinek kell szárazföldi ifjakat áldozgatniuk, ki álmodott kit, és ha mégis Mora halt meg, miféle kopár lelkű gyereksereg az, ami képes blazírtan vihorászni a tartályba visszakerült, merev szemű hulláján? A kérdések Johnny előtt is megfejthetetlenek, így egy vállrándítással ignorálva az előző több mint egy órát és nagy szerelmét, ellécel a körhintás rendes farmernadrágos, továbbá a démoni fekete hajzuhataggal szemben bubifrizurás all-american lányával. A balkezes lezárás ellenére az addig jól kitartott másvilági atmoszféra, az ifjú Dennis ártatlan feje (24 éves ekkor) és a horror műfajában is ritka legendárium (legutóbb 2015-ben, a lengyel The lure-ban (Córki dancingu, nem, nem azt jelenti, hanem a tánc lányait) láthattunk posztkomcsi és közel sem ilyen ábrándos sellőket) miatt érdemes mégis rászánni az Éjszakai dagályra az össz. 86 percet.
