Csőmozi #36: Vegyétek, egyétek – Messiah of evil

A festészet kevés, ha megesznek a tébolyult hívek.

Willard Huyck 1973-as filmjének nyitányában rémült férfi rohan valami elől lihegve az éjszakában, álombeli kertben találna menedéket a láthatatlan üldözők elől. Üres tekintetű leány simogatja sokat szenvedett arcát, majd elővesz egy borotvát. Snitt. A következő képen szemből vakító, fojtogatóan szűk folyosón számol be másik eszelős lány azokról, akik idővel mindenhol ott lesznek, de akkor már senki se hallja a sikítását. A miénket sem, itt valóban felsikít, a hatásos alapozásnak hála nem Sikoly-szintű primitív macskaugrasztás az eredmény.

Harmadik lány (vélhetően a fenti, mielőtt az igazságért cserébe a társadalom őrültek közé zárta) keresi eltűnt apját egy tengerparti kisvárosban, ahol mintha mindig éjszaka lenne. Már odafelé, a végtelen sötétség közepén szigetként fenyegetett benzinkútnál vonyítás hallik, állatias arcú helyi teherautós szolgaként pattintgatja a szerencsétlen benzinkutast, aki még jobb belátásra bírná hősnőnket, de ez sem menti meg a kivégzéstől. Szörnymaffia uralkodik, vagy még rosszabb.

Apa háza üres, a popart műalkotások mögött a falak mind telefestve, távlatok nyúlnak és közönséges arcú, öltönyös polgárok néznek befelé – a ház falai mintha nem is léteznének. Titkok nincsenek, pontosabban azok néznek minket. A kötelező részeg csöves eltűnése előtt szörnyű dolgokról zagyvál, a ritka nappali jelenetek közül egy másikban vak műkereskedőnő tapogatja a hősnő arcát, persze csak hogy megismerje. Apáról sajnos ő sem tud semmit. A dagályként emelkedő homályban az elveszett lány mellé valószerűtlen utazó bájgúnár szegődik, ez a Byron-szerű élveteg princ helyi nőkből szervezett önképzőkörébe Arletty (a főszereplő neve, ha még nem mondtam volna) jönne harmadiknak. Az előkelő turista lenézéssel helyezkedik az amerikai kultúrposványban, erre azonban, mint sejhető, nincs oka, itt minden értelemben a világ végén van.

Belső cicaharcok miatt lelépő női közül elsőnek a classy Laura találkozik a helyiek igazi oldalával, amint egy csodálatos jelenetben talpig zakóban nyers húst zabálnak zárás után a szupermarketban. Az amcsi tizenéves durungarcú ártatlanságát megtestesítő Toni másodikként moziba megy csak úgy durciból, a filmszínházban a KISS TOMORROW GOODBYE van kiplakátolva. Odabent ennek ellenére ostoba durrogtatós western megy, vásári klimpírozás kíséretében a fejébe popkornt tömő Toni mögött megtelik a terem – a korlátolt fiatalság a fogyasztástól elkábulva nem látja, honnan indul az igazi bomlás. A műsor csak most kezdődik, csinált látvány helyett élő kivégzés az üres vászon előtt. De ne féljünk, a halál itt nem a vég.

Az eltűnt apa (ő is előkerül amúgy, de a találkozás nem örömteli) művészi érzékenysége lengi be elejétől a végéig ezt a ritka vizuális tudatossággal összerakott arthorrort. Minden második beállítás elmenne ismeretlen Hopper-festménynek, az összes figyelmeztető jel ellenére a rettenet fészkében, a ház közepén lógó ágyon éjszakáról éjszakáró messzebb sodródó leánygyermek rémálmai kontaminálják a való világot és fordítva. A háttér szinte mindegy is, az egyént megsemmisitő – gyengébbek kedvéért: felfaló – csoportnyomást és fanatizmust láttuk ezerszer a stepfordi feleségektől a múlt heti középiskolás zombifilmig, bár itt egy flashbackben a puritán vándorprédikátorok kiköpött mása hozza létre az alternatív mennyek országát régen a múltban, Point Dune környékén. Fejemet rá, hogy ha a MOE-t nem obskurus amerikai, hanem korabeli trendi digó direktor (Argento, Bava és üzletfeleik) rendezi, középsúlyú klasszikusként tartanák számon, az Ismeretlen Feltöltőnek hála ma megnézheti bárki.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!