Csőmozi #45: Karóval jöttél – The last man on earth
Vincent Price a világvége közben és után.
Azzal együtt, hogy a modern halvajáró (teljesen jó szó szerintem a zombira) megteremtőjeként George Romerót tartják számon a barna zakós, szörnypólós ítészek anyu pincéjétől a Művész moziig, a csoszogó hulla jóval korábban felbukkant. Elsők közt az 1932-es Fehér zombiban Lugosi Béla partnereként (ez olyan híres, hogy Rob Zombie zenekarát is róla nevezték el), aztán jött a Zombik királya, szigete, lázadása és még mi mindene. Ezekben a halványzöld rothadó zsengékben a legendárium még nem nagyon mozdul ki az egzotikus fekete-karibi babonák egyszemélyes, egylövetű köreiből, vagyis a fenti vélekedés némileg igaz, de hogy nem teljesen, arra példa a Romerót évekkel megelőző Last man on earth 1964-ből, Ian Matheson I am legend c. regénye alapján (eredeti címen futott a legutóbbi feldolgozás Will Smith főszereplésével, korábban volt még az Omega man és Charlton Heston).
Az elnyűhetetlen Vincent Price kora reggel kel, zakós ideális polgár-fazonját a hajcsavarós asszony és a küszöbre dobott LA Chronicle helyett csak csend fogadja. Kávé után furcsa hegyes asztallábat farag a házi esztergán, ikszeli a napokat a naptárban, kocsival nem munkahelyre megy a kihalt autópályán, illetve de, csak a munka megváltozott az utóbbi pár hónapban, kutatás helyett hullákba karót verést jelent. A napi körút már mutatja, hogy a romantikus rémből és vadászából nyúzott tömeggyilkos-munkás lett, mindketten ugyanabban a kilátástalan belezőmalomban darálnak. Bob, az utolsó everyman a nappal védtelen hullákat öli, éjjel erődített házában bömbölteti a jazzt, hogy elnyomja, amint azok agyatlan módon csapkodják az ajtókra szögezett deszkákat és próbálnak betörni. Matheson élőhalottja félúton áll a zombi és vámpír közt, de szakszóval élve mindkettőt deheroizálja, mi több deklasszálja: a vámpír tömegproli, minden glamúr nélkül, beszélni primitív fenyegetőzésen kívül nem tud, a zombi pedig fél a tükörtől, nem bírja a fokhagymát és a napfényt, de marad ugyanolyan menetből sehova se tartó posztfogyasztói posztténfergő.
A túlélés (ugyan minek és hova) utilitárius hétköznapjain Price alakja eltévedt, érző szívű nagyapóként menetel végig, bár egyre kevesebb a kedve hozzá. A visszapillantások a szélfútta kórság és a kivégzésre ítélt gyerekzsúr képeiben előrevetítik a komor jelent, egyben mély párhuzamok felismerésére adnak lehetőséget az elmélyült műbefogadónak, korunkból különösen, bár igazából a sarki Józsinak sem okoznának gondot, olyan melodrámai egyszerűséggel vezettetnek elő a Normalitás Mint Olyan, a Hétköznapi Csa… Brutalitás és a Mire Vagy Képes Ha Már kérdései, amelyek azóta is a műfaj alapkövei. A kietlen, modern helyszínek (bevásárlóközpont, műút, brutalista középület, kripta) esküdni mertem volna, hogy amerikaiak, de nem, a filmet nagyrészt Rómában forgatták, mint a stáblistából is gyanítható. A cselekmény második felében felbukkanó átmeneti létformák, mint a szeretetünkre hiába ácsingózó fertőzött kutya és az új világ mutáns rohamosztagosaitól menekült, már nem halott és még nem ember nő további szájbarágásokkal szolgálnak, bár jegyezzük meg, hogy az alakzatban közlekedő rohamosztagok fekete egyenruháján túl az elején Bob, sőt az akkor még létező államhatalom is holokauszt-szerű égetőgödrökbe dobálja a hullákat. A népszerű videómegosztón bakelitről, fekete-fehérben, de kiszínezett változatban is.
