Csőmozi #56: A vak tyúk tava – Étoile

Tényleg megáll az ész, elfeledett Gorenje-giallo Jennifer Connellyvel ’89 Budapestjéről!

Bulvárosan szólva: ha csak egy filmet nézel meg, amiben Jennifer Connelly prolitölcséres magyar fagyit nyal a Halászbástyán, ez legyen az, de ennél azért többről van szó. Lassan tényleg azon se lepődök meg, ha előkerül Dolph Lundgren, az utolsó munkásőröket robbantgatva egy csepeli gyárban, vagy kiderül, hogy a Twin Peaks majdnem Mátrafüreden forgott, csak Lynch az utolsó pillanatban hajszálnyival jobbnak találta a Washington állambeli kávét (bár ezt kétlem), de akkor is, ettől a rendszerváltás-kori sokadik lelettől leültem. Ifjúsági randifilm-Suspiria, késő kádári szellemvasút, vagy a hasadt tudatú Fekete hattyú kishúga és előképe (nem néztem utána az összes Darren Aronofsky-interjúnak, de a hasonlóság szembetűnő), 3 vagy még több in 1.

A Ballet címen is ismeretlen digó-amerikai koprodukcióban fővárosunk végre nem a Kelet Párizsát, a méltán világhírű Bukarestet alakítja és nem is Sanghaj francia negyedét, hanem önmagát. Fiatal lány (igen, Jennifer) érkezik balerina-válogatásra az európai magaskultúra fellegvárába, a Gellért hotelben száll meg, pont mint a Sötétség lánya,  sőt az eltemetett lidérces öröksége után furkáló naiva is passzol. A lépcsőn rögtön összefut egy lapaj amerikai legénnyel (Gary McCleery), aki amerikai nagybácsija fullajtárjaként jár óraárverésről festményárverésre. A tekintetek találkoznak, aztán a gazdáik is, Jennifer, akarom mondani Claire viszont nem mer elmenni a válogatásra, olyan kegyetlen a megszállott balkáni művész, aki tartaná (Laurent Terzieff arca kicsit Willem Dafoe, többi alkotóeleme nem olyan jó). A bölényföldi fiatalok ettől még elbűvölten lógnak és kószálnak a Városligetben (a válogatás, ha jól láttam, a Műcsarnok hátsó felén volt), egymástól legalább annyira elkápráztatva, mint az óvilágtól. Elhagyottnak tűnő udvarház ajtaja felett a lány egyből megtalálja viszont a kulcsot, mondván, hogy otthon is mindig oda tették, és mint kiderül, kicsit sem hívatlanul belibben.

A fenti irgalmatlan maestro a múlt hullaházi kellékei közt treníroz a Hattyúk Tavára, első pillantásra is minimum 19. századi díszletek közt. Meglátogatása után Jennifer ledermedve bámulja csakis a hattyúkat a Vajdahunyad-vár tövében a csónakázótavon, elfeledve mindent. Ábrándja megreccsenését látva a fiú taktikát vált és elölről kezdi az udvarlást, de a baljós álmoknak és látomásoknak ez távolról sem veszi elejét, sőt.

A szerelem és horror alternatív létsíkján jó esetben ugye legalább ketten szerepelnek, itt az időt ignoráló lúdvérces balettkör (Barakin mester és udvaroncai) másokra is kiterjeszti hatalmát, a nagybácsit például egy boszorkányszerű némber szuggerálása kergeti halálos balesetbe, de valamiért a vizsgázó leánykák is látták az elején a naptári évei szerint rég halott komornyikot. A gótikus, meseszerű hangnemben ez senkit nem zavar, a műbefogadót sem érdekli, olyan jól néznek ki az elvarázsolt komcsi kastély fasza belsőiben rettegő fiatalok. Barakin közben egy 100 évvel korábbi végzetes veszedelmet vinne újra színre, az akkori Hattyúk Tavába a príma balerina, Natalie Horváth (!) belehalt. Egy idő óta Claire is erre a névre hallgat csak, ráadásul a színpadi rítusba emberáldozatot igénylő pogány szertartást vagy akár kozmik horrort is beleláthat, aki akar, én biztosan: „művem végén a függöny mögött nem marad más, csak az űr”, írja az őrült rendező naplójában. A dupla fenekű szürreál kaland végén persze győznek a szerelmes szívek, ha a királyfinak addig a színház sötét szívével, az óriási fekete hattyúrémmel is meg kell küzdenie. Ettől a lényeg még ugyanaz, lehet több mint másfél órán át bámulni Connelly kisasszonyt fiatalon, a mai rühedék időkben az sem csekélység.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!