Csőmozi #60: Hát nem beleáll nekem a kanyarba – The cars that ate Paris

A kicsi kocsik először hentelnek az ausztrál vidéken.

Ember és autó viszonyának ábrázolása a mozgóképen nagy múltra tekint vissza, kezdve Buster Keaton eséseitől K.I.T.T. és Michael meghitt kettőséig, Herbie aranyoskodásain (mondhatnám aranyoskodás, de hát VW) át a természetfeletti rémautókig (Christine) vagy épp a karambolokra gerjedő perverzek (Karambol) érdekes lelkéig. Az aussie származású Peter Weir idővel nagy karriert futott be Hollywoodban (A veszélyes élet éve, Truman show, óénkapitányom Holt költők társasága), az elején szülőföldje legendáit dolgozta fel álomszerű rejtély-dokumentumfilmekben (Piknik a függő sziklánál), még korábban kamaszos röhögéssel megcsinálta az első brutál törzsi autósmozit. Mármint a címbeli filmet, nem Mad Max-dodzsemet egy vidámparkban, bár a TCTAP dizájnos kocsijai biztosan nagy hatással voltak az összes eljövendő roncsderbire.

Mint igen gyorsan kiderül, a színhely nem a világ fővárosa, hanem a kicsit nagyképűen Paris névre keresztelt kisváros az outback közepén (van még a világon több másodlagos Athens, Syracuse, Boston és a többi, Kiskunhalas és Debrecen bezzeg sehol, már csak ezért is kár, hogy a magyar gyarmatosítók össz. a Ferenc József-földig jutottak és ott sem csináltak semmit). A nyitány ’70s reklámparódia, a korszak álompárja kilibben posztkoloniál otthonából, barkót és szőke hajat lobogtatva kólát, valamint Alpine cigarettát fogyaszt a kabrióban, integet a helyi színfolt parasztnak, majd szó nélkül kirepül és széttoccsan egy kanyarban. A pörgő kerék csendje után kevésbé glamorózus pár következik, a Waldo-testvérek – a bamba Arthur múltbeli traumái miatt nem vezethet, így George ül a volánnál, de mivel útjuk ugyanarra visz, ő sem sokáig. A kanyarban szembevakít a tükrökkel teleaggatott rabló Zetor (pár évtized után most botlottam bele a turkálóban Jiří Marek Autómeséibe, véletlen?), és ennyi elég is hozzá, hogy Arthur legközelebb a helyi kórházban bátyja sorsáról érdeklődve már csak a mélyen átérzett nagyonsajnáljuk pampogásokat hallhassa.

Innen kezdődik a téblábolás az amerikai autókultusz (roncstelep, benzinkút, büfé) és a megmerevedett viktoriánus gyarmati viszonyok közt, amit, ha nem lenne oly végtelenül világvégi is egyben, lehetne éppen cseszlovákként is jellemezni. A nyakkendős helyi hobbitok kispolgári bölcsességei és visszafojtott fenyegetőzése a párttitkár elvtá… vagyis a falon függő II. Erzsébet-portré tekintete alatt az alattvalói kötelezettségekről párhuzamban állnak, a sok sör szintén. A csapdába került Surda, azaz Arthur Stockholm-szindrómába esik, vagy talán nincs is hová szökni (nem hiszem, hogy az egy Zetor az összes kivezető utat lefedné), így a helyiek mozaikcsalád-mintáit (sok az árva és a hozzá hasonló bávatag remete) követve beáll fogadott fiúnak a polgármesterékhez. Paris lakói egy idő után már a sunnyogásra sem veszik a fáradságot, ezzel beavatást nyer sajátos életformájukba. A környéken karambalozott autók feldolgozásából élnek, az anyukák gumiabroncsot cserélnek tejre, a nagyik pedig a roncsból kihúzott véres hulla, esetleg a kórházban meghalasztott mégsem túlélő tárcájában kotorásznak blazírt arccal. A rendfenntartási, továbbá megfélemlítési feladatokat a vagányok tuningolt autós bandája látja el – ezek a fűrészes-kifestett járgányok a film fő attrakciói, a posztersztár szecska-VW Bogár a fináléban tűnik csak fel, nem marad szárazon.

Főszereplőjéhez hasonlóan a cselekmény lassan kóvályog, inkább a vicces-riasztó környezeten és a tájjelegen a hangsúly, akció csak a végén, bármennyire várjuk a belengetett csattanásokat. Ahogy lenni szokott, a korrupt helyi erőket az önállósodott erőszakszerv, itt az autós darálóbanda intézi el a fél várossal együtt egy echte ausztrál hagyomány, a motorkhana keretében. Mint említettük, Arthurnak sok befolyása nincs a dologra, komplexusától mindenesetre megtisztulva, önmagához képest immár teljes értékű férfiként hajt el az éjszakába. A vidéki szociohorror nagyjaihoz képest (Szalmakutyák, Wicker man pl.) a TCTAP töttyedt és parodisztikusabb, valószínűleg nem is akar olyan kíméletlen lenni, bár gore azért akad. Ja és a reklámszöveg túlzásaival szemben az autók nem esznek embert és Parist sem. Valódi vérszopó kocsiért nem kell egyébként ilyen messze menni, rögtön a szomszédban Juraj Herz tényleg legyártotta a csehszlovák vámpírautót (Vámpír négy keréken, Úpir z Feratu, 1982). Egyszer még azzal is megyünk egy kört.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!