Csőmozi #78: Grimm-gótika a szörfbícsen – The terror
Alcímbe kellett volna, ide most mit írjak.
Szinonímák helyett röviden: Roger Corman, a sufni-filmgyártás koronozátlan pápája (többször megpróbálták, de mindig leesett a fejéről) cége, az American International Pictures számára a sikert elhozó Poe-korszak egy pár napos szünetében, az üresen maradt díszletben hozta össze ezt a rém-csalamádét, hogy addig se álljon tétlenül. Az évszámból (1963) kitalálható, hogy a műnek nincs köze a 2018-as sarkvidéki horrorhoz a Franklin-expedíció sorsáról, meg a tágabb környezetre is következtethetünk, egészen a sufni faláig. A stáblistán feltűnő nagy nevek, így a társproducer Ford Coppola vagy az ifjú Jack Nicholson tanoncéveiket töltötték ekkor a zseniális Szecska mester istállójában, vagy max. a szomszédjában.
Hozott anyag (bármilyen szabadon feldolgozva, de mégis Poe írásai) helyett a saját kútfőből egymásra dobált kötelező gót elemek szemétdombján Jack próbál áttörni Andre Duvalier hadnagy szerepében. A napóleoni háborúk, közelebbről a híres lódenburgi hadjárat során a csapattestétől elszakadt hadnagy kietlen tengerpartra téved. Meglepően hasonlít, mármint a tengerpart Big Sur fövenyére, amikor épp nincsenek rajta szörfösök, és arra sincs magyarázat, a közeli kastély élő és holt lakói miért viselnek német nevet (báró Victor Frederick von Leppe és neje), de az amerikai autósmozik közönsége ezen valószínűleg nem akadt fenn. Az elkínzott vándor a parton néma leányba botlik látomásos körülmények közt (Sandra Knight, Jack akkori felesége), aki látomásos némaságban vezeti tovább, míg a hadnagy eszméletét nem veszti.
Innen mentegethető lenne az egész ezzel az olcsó áttűnéssel, még inkább a báró később elejtett kiszólásával (“talán mind őrültek vagyunk”), de tán túl sokat látunk így bele. Esélyesebb, hogy a szimpla nemtőrödömségből összehányt elemek idéztek elő némi akaratlan művészetet egy nyereségvágyból elkövetett produkcióban. A minimál szereplőgárda kényszerben és zsarolásban egymásra utalva tévelyeg az üres partnál is üresebb erdőben a helyi boszorkány kunyhójától a kastélyig és vissza. Ott is csak, mint mindenhol, a múlt elföldelt titkai bomlanak és várják, hogy Jack a maga flegma francia-kaliforniai tiszti modorában előássa őket, visszaélve az óvilági úri becsület parancsolta vendégjoggal.
Nagy truvájokra nem kell számítani, mint említettem, gótikus közhelyparádé mindenki leölt nyomi kicsi fiától a hol élő, hol eleven, hol a ki tudja milyen feleség árnyáig a családi kriptában, bár akad egy-két emlékezetesebb halálnem, pl. esés a szirtről, idomított sas kivájta szemmel. Az idősebb nemzedékből Boris Karloffnak csuklóból ment a múltban élő, beteg nagyság alakítása, a végén Ilsa báróné teljes értelmetlenségbe nyakló lebomlása / feltámadása az ő immár kiszámíthatatlan metafizikai-ontológiai, de határozottan nekromantikus státuszában hű tükre ennek a csapjuk már le, aztán legyen vége found art filmgyári jelenségnek. Mr. Nicholson vagy Karloff rajongóinak, esetleg menzai gótikum-deprivációban szenvedőknek javasolt.
