Csőmozi #79: A nekrofil második randija – Lisa and the devil

Mert mit mondott az elsőn? Á, élőben egész más.

Mario Bava, az olasz horror és sci-fi, meg úgy általában a műfaji filmek (bár arrafelé mindenki rendezett szinte mindent, az aprópénzre váltásból pedig a ’60-as évek óta jelentősebb művészi produktumok jöttek ki, mint manapság a teljes hollywoodi Debiliverzum végtelen költségvetéséből, én unom a legjobban mindig elmondani, de hát mit lehet tenni), tehát Bava 1973-ban, a születő eroto-belező hullám, a giallo és a látomásos horror határán húzta elő a televényből ezt a szép giccs-hullaháztűznézést. A hozzáértés és a felnőtt tartalmakra fittyet hányó, gyermeki mesemondó attitűd meghálálta magát, az elsőre (leírva talán másodikra is, de nézzen rá a kedves olvasó mozgásban) blődlinek ható vérfagyasztás sikeresen szervül át a, nem félek kimondani, onirikus látásmódba.

Az örök ’70-es évek fád világában a már elsőre ijedt, szőke őznek kinéző turistanő (Elke Sommer) elkeveredik a csoportjától Toledóban, amikor éppen a falról le nem kopó ördög legendáját ismerteti az idegenvezető. Elég kétszer rossz felé fordulni, és máris a totálisan üres, kongó középkorban találja magát a másvilági utcákon. A helyiek átnéznek rajta, már az a kettő katatón, gyászruhás bennszülött, aki egyáltalán előfordul. Csak egy kis kitömőszaküzlettel kombinált órásboltban állnak vele szóba, ahol a mester egy joviális, szintén fekete dresszes kopasz úr temetéseken és hasonló eseményeken használt bajszos bábját reparálja. Mármint a baljóslatúan blazírt úr az, aki hóna ala csapja a bajszos bábot és menne is, a tetejébe nyalókázik és Telly Savalas. Útba igazítani ő sem tud, Elkét viszont kisvártatva letámadja a házmesterszőrzetű, hombárfejű amorozó-báb élő megfelelője, és szerelmével zaklatja, amíg egy szerencsétlen lökés következtében ki nem fekszik a kövön.

Csúszkál már minden? Akkor jó, Elkére a kétségbeesés határán jóval túl, este és változatlanul eltévedve talál rá a dekadens arisztokrata pár, Francis Lehar (!) és mísz felesége, Sophia. Az óvilági udvariasság szellemében felveszik, sajnos luxusautójuk lepukkan. Nem messze természetesen a még dekadensebb arisztokrata csonka család, a vak grófnő és képzelhető lelkivilágú egyetlen kicsi fiacskája laza kis szellempalotájától, ahol ketten élnek ők mióta. Pontosabban a hű főkomornyikkal, Leandróval, aki kopasz és nyalókázik. Maradjanak reggelig, mi baj történhet?

Tényleg csak az, amire a kicsit is tapasztalt műbefogadó számít, de a magyarázkodás aranyeres kényszerétől mentesen és így álombeli szabadsággal. Aki tekergette már az álmait, megmondhatója, hogy mindkét irányba mehetnek a dolgok, itt az elején a kissé kényszeredett vacsoráról a terhelt királyfi látszólag csak visz egy szelet tortát, ki tudja kijének az emeletre. A visszhangok nem ígérnek jót. Sosem találná ki az olvasó, de a beteges elzártságban püffedő fiatalember rég halott szívszerelmét tárolja a fekhelyén, és pszichoszexuális zavarokban is szenved, új ábrándját meg főleg nem árulom el, kiben véli felfedezni. Sophia a vendégszobában szemérmetlenül töcsköl fedezőménjével, a sofőrrel, míg a csődört torkon szúrva nem találják később. Innen egyértelmű, hogy nincs menekvés, hiszen más nem tud autót vezetni és úgy látszik futni sem, a hűtlen asszony viszont kiborul és végre megvalósítja régi álmát, padlógázzal átmegy a szerencsétlen Lehar úron, majd rükvercből még néhányszor, de azért marad. Találkozik ő is végzetével, tőgyig lehúzott otthonkában a kastély szellemvasút-folyosóján még hajnal előtt, nyugalom. Azért sem mondom meg, kinek a keze által, maradjon meglepi.

És így tovább, az egyre rémesebb ébredések és visszaájulások mosolyogtató-vériszamos ártatlansággal hullámzanak. Az előírásosan sikítozó vagy pszichószadómazó-elmebetegen deliráló (vérről és/vagy dugásról van szó, értik, ezek nagyon komoly dolgok!) szereplőgárda közepén a józanság szigete Savalas ördögfigurája, aki fáradt, de azért kötelességtudó porondmesterként vezényli le az egészet. Úgy tűnhet, az utolsó ébredés tényleg az, mindenesetre rossz érzést kelt, amikor a napvilágra kitévelygő Elke elől elszaladnak a labdázó gyerekek, mondván, hogy itt évszázadók óta csak szellemek járnak. A reptérre sikerül kijutni, ám a gyerekeknek lesz igazuk, általában nekik van. (A filmnek The house of exorcism címen létezik egy ördögűzős szállal állítólag hülyén racionalizált, újravágott változata, ez itt az eredeti.)