Dagályos művészet – van, aki a mulandóságnak alkot

Andres Amador 2004-ben jött rá, hogy a művészet nem állhat meg a bemutatótermek és galériák falai között. Ekkor kezdett el nagyban gondolkozni és az elképzeléseit a part menti homokba önteni, hogy aztán a világtengerek és óceánok hullámai eláraszthassák és azok végül a semmibe enyésszenek.

A kezdetben Észak-Kaliforniában alkotó környezetművészt az elmúlt másfél évtized során országhatárok és földrajzi korlátok sem tarthatták vissza attól, hogy bárhol szerte a világ partjain átadja magát az általa csak Earthscape Art névvel illetett folyamatnak, ami jellemzően abból áll, hogy amíg tart az apály és az időjárás megengedi, kalligráfiákra, mandalákra, ősi építészeti formákra emlékeztető mintázatokat véssen a fövenybe, hogy aztán a dagály érkező hullámai felemésszék és egy újabb lökést adjanak a következő kreáció létrejöttéhez.

A mulandóság a legkevésbé sem zavarja, sőt inkább az élet és halál kérdéseivel megbékélés hatja át azt a meditációt, amíg eljut az elkészülés pillanatáig.

A szobrászként induló művészeti karrierje akkor alakult át, amikor rájött arra, hogy ha már ősi elődeink képesek voltak hatalmas templomokat és épületeket faragni, akkor a méretek nem korlátozhatják az alkotói fantáziát, a tengerpartok végtelenje lehet az a vászon, amit az elme sem foghat át.

A kezdeti évek geometrikus formavilágát a természet inspirálta fraktálok és mintázatok billentették ki a holtpontról és onnantól az élettelen vonalak dinamikussá és élővé varázsolódtak, így mára eljutott a geometrikus és szerves megközelítések ötvözéséig, ahol a rend és a káosz egymást kiegészítve létezhetnek.

Egy-egy új helyszínre többnyire előzetes koncepciók nélkül érkezik. Mivel folyamatosan fotózza és skicceli az utazásai során látottakat, a jegyzetei segítségével a helyi adottságoknak és körülményeknek akkor épp leginkább megfelelő leképezést választja attól függően, hogy széles, keskeny, tagolt vagy éppen sík a rendelkezésre álló felület.

Bizonyos formáknak több térre van szüksége, megint mások a saját természetes szögleteikben műkörnek jól, ahogy egy-egy táj átadja magát az alkotóval folytatott dialógusnak. Mivel a hónapok és évszakok váltakozása is befolyásolja a helyszínek adottságait, magának az alkotói folyamatnak is rugalmasan kell ehhez adaptálódnia.

A mulandósághoz való hozzáállását az a felismerés irányítja, hogy az alkotás vágya a halandóságtól való félelemből fakad.

But through this art, I came to recognize that in the long arc of time, nothing will last. Eventually, all things I have done and that all humans have ever done will be erased.

It had me recognize that at the heart the desire for permanence is a fear of our mortality. How do we choose to spend our time in this limited existence? It is a fundamental question that can be both challenging and inspiring. It took me to the next recognition: what is worth doing other than that which elevates my spirit? That had me allow myself to let the art take a greater place in my life, investing so much energy in something that almost immediately will begin washing away. My art is a pointer to this larger awareness—to value the life experience as it is happening.

Ha a világon minden, amit ember hozhat létre, hosszú időtávon törvényszerűen megsemmisülni rendeltetett, akkor mi lehetne egy megfelelő időtöltés a rendelkezésünkre álló rövidke időben? Csakis valami lélekemelő. Abba érdemes időt és energiát fektetni, ami eleve röpke életű és már létrejöttekor tudható, hogy rövidesen elmosódik. Az élet értéke a tapasztalás, ahogy mindez megtörténik.

via mymodernmet