Délutáni nihil

A negyedik draftnak álltam neki ma és reménykedtem, hogy be tudom fejezni, de mindegyiknél motivációmat vesztettem. A mai nap képtelen vagyok befejezni bármit is – a befejezett munka ígérete egy cseppet sem mozgat, szóval az önjutalmazásom minden próbálkozása eleve kudarcra van ítélve. Tizenévesen, meg úgy általában éretlenül könnyű összekeverni ezt a depresszióval, amit az ember valahogy ilyennek gondol.

De persze kurva nagyot téved. A mai napom nem a depresszióról és nem is a beteljesületlenségről szól. A mai napom arról szól, hogy a szerevezetem és az agyam kívánja a nagy, láthatatlan PAUSE gombot, amire rátenyerelve egy picit megállíthatnám az időt és egy üveg szesz és valami fos sorozat, vagy valami szar könyv mellett baszhatnám az időt valami mindenki számára vállalhatatlan zenére. Sokáig kellett gondolkoznom, hogy mi lenne az. A két head, a Portis és a Radio ilyenkor mindig adekvát választás, de egyelőre nem kívánok eret vágni.

Az Alone in Kyoto versenyben volt még, de végül emellett a gyöngyszem mellett döntöttem hangulatfestésnek. Nehéz elhinni, de az elektronikus duó immár közel húsz éve szórakoztat minket. 98-ban, a Moon Safarin jelentek meg olyan számok, mint a Sexy Boy, vagy a Kelly Watch the Stars. A rákövetkező Playground love-ot konkrétan annyira komolyan vették, hogy a Sofia Coppola rendezte Virgin Suicides c. 1999-es film soundtrackjét a zenei magazinok az egekbe magasztalták, elképesztően jó fogadtatást kapott. Saját elmondásuk szerint az album egy részét maga a film inspirálta, de aztán saját életre kelt és a vége felé már önmagában hallgatható számokat alkottak.

Fogyasszátok az indokolt mennyiségű derűvel, ha ti is elértétek a lokális hangulati mélypontot. Ha a dolgok gyakorlati oldalát nézzük, csak sokkal jobb lehet a következő nap. A magam részéről nem képzelek bele túl sokat, egy picit visszább veszek és nézem, ahogy telik ez a kurva élet.

HOLDKOMP