Egyedül nem jó

Többen kérték, hogy legyen valami a siklóernyőzésről is. Egy elég nagy lélegzetvételű írást kezdtem el összerakosgatni, szóval el fog tartani egy ideig, mire megjelenik. Addig is itt van egy érdekes és tanulságos történet, remélem lesz akit érdekel.

Van egy mondás a siklóernyősöknél amiben nagyon sok igazság van.

Ha egyedül vagy a címen, akkor gyanakodj!

Értsd: ha csak te vagy a starthelyen, az nem jelent sok jót, mert két eset lehetséges. Az egyik, hogy elnéztél valamit, de rohadtul, és a hely nem alkalmas repülésre az aktuális kondíciók között. A másik, hogy a többi pilóta mind hülye, és csak te döntöttél jól amikor kimentél pont arra a hegyre. Lehet tippelni, hogy általában melyik igaz. Néha előfordul egyébként, hogy bejön a második eset, de őszintén szólva akkor sem szerencsés egyedül repülni, ha a körülményekkel nincs amúgy semmi gond. Bármi történhet, és nem baj, ha van egy-két sporttárs látótávolságban, hogy ha beüt a szar, akkor legalább tudja valaki, hogy bajba kerültél. Távrepülésnél is bolyokba szoktak általában összeállni a pilóták, mert egyrészt könnyebb megtalálnia több ernyőnek közösen a termiket, másrészt azért tényleg jó az, ha tudja valaki, hogy mi van velünk repülés közben.

Persze Magyarországon elég nagy ritkaság, hogy valaki úgy potyogjon le, hogy senki nem látja akár a földről, hiszen itthon elég sűrűn vannak települések, utak, továbbá nincsenek hatalmas hegyek például, ahol nagyon el tudnánk tűnni szem elől. Na de mi a helyzet mondjuk a kicsit vadregényesebb tájakon?

Indiában található Bir, egy kis tibeti kolónia a Himalája első hegyláncainál. Nagyon kedvelt hely a repülésre, mert a hatalmas láncolatokon simán lehet több 100 kilométereket repülni csak lejtőzve, ráadásul aktív időben ki lehet emelkedni, és berepülni a hátsó területek felé. Minél beljebb megyünk, annál magasabb hegyekkel lehet találkozni, sokan 5 ezer méteres magasságokat hódítanak meg a repülés során. Értelemszerűen itt már tényleg észnél kell lenni, mert ha nagyon elkolbászolunk, és valamiért le kell szállni, akkor lehet varacskolni kifelé hosszú-hosszú órákon, esetleg napokon át, tök egyedül. A hely nem kimondottan kezdő-barát, tényleg a rutinosabb pilóták tudják csak kihasználni az adottságait maximálisan.

És hogy miért írok most pont erről? Szembe jött a nemzetközi siklóernyős fórumon egy bejegyzés, ahol egy srác megosztotta a videóját, és az élményeit egy elbaltázott repülés után. Íme a videó:

Több gond is van a mutatvánnyal, de ezeket egyébként utólag belátta az emberünk, és részletesen le is írta, hogy mik voltak a hibái, ezért jár a pacsi. Lássuk hát, hogy mi is történt, és hogyan lett végül viszonylagos hepiend ebből a taknyolásból. A pilóta kezében összesen 50 óra volt az esetkor, ami kb ahhoz elég, hogy éppen csak elkezdjen önállóan, oktató nélkül repülni a saját feje után. Arra semmiképpen sem elég, hogy ilyen körülmények között, ilyen terepen repüljön, ráadásul tök egyedül. Az ernyő amúgy egy elég agilis darab, egyáltalán nem veszélyes, de hozzáértő odafigyelést kíván, és aktív repülési technikát. Ami azt jelenti, hogy nem csak ül az ember alatta a beülőben, és húzogatja a fékeket, hanem a szárny viselkedésére testsúly áthelyezéssel is reagál. Ez láthatóan elmaradt, és az aktív-turbulens időben elcsukó ernyőt nem sikerül megfogni, az meg lepörög menthetetlenül. Ami mindenképpen pozitív az az, hogy a srác felismerte rögtön, hogy ennek itt vége van, és azonnal a mentőernyő után nyúl. A dobás az viszont jó szar lett, pont sikerül beledobni a zsinórzatba, de a kinyíló mentőernyő szerencsére kihúzza magát a zsinórok közt. A földet érés inkább becsapódás, mint kiderült sikerült egy 3500 méter magas csúcsra ráesni. Itt már elég híg a levegő ahhoz, hogy a mentőernyő veszítsen valamennyit a hatékonyságából, de szerencsére nem lett komolyabb sérülés. Idézet a pilótától:

Having landed unscathed atop an idyllic 3500m peak…

Szóval emberünknek nem lett baja az ijedtségen kívül, viszont ott volt egy három és fél kilométer magas hegyen bent az isten háta mögött a Himalájában. Mivel nem volt meg nála minden eszköz ahhoz, hogy újra tudja csomagolni a mentőernyőjét (és anélkül hál istennek nem akart repülni), így maradt a séta a hegyről lefele. 3200 méterig ereszkedett amikor szembe jött egy helyi juhász, akivel nem beszéltek közös nyelvet, de kézzel-lábbal gesztikulálva azért sikerült megkérni, hogy mutassa meg, ugyan merre kell kikeveredni a hegyek közül. A kérdésre, hogy mennyi idő elérni Birt, a juhász feltartotta két ujját. Két óra séta senkinek nem ártott meg még, ugye? Nos, mint kiderült, a fazon úgy értette, hogy két nap az út, ha gyalog kell elvergődni addig. Több mint 8 óra beargryllsezés után (volt benne sziklamászás, meg kisebb vízesésen lecsúszás is) a pilóta végül elért egy utat ahol már lehetett fuvarra várni. Végül visszajutott, és leírta a kalandjait.

A sztori vége egy kvázi-hepiend, mert bár nem gyalog tervezte, de mégiscsak sikerült épségben visszatérnie a szállására. Azonban elég lett volna egy szimpla lábtörés, és máris más a leányzó fekvése. Térerő nem volt, a rádió hatótávja nem lett volna elegendő a segítségkéréshez, szóval sok idő eltelt volna, mire valakinek feltűnik, hogy valami nincs rendben, és elkezdik keresni emberünket. Azt írta, hogy tanult a hibáiból, remélem nem fog többször ilyet átélni.