HOLDKOMP

Kis lépés ez az árnyékos oldalon…

IrodalomOlvasnivaló

Fecskenyál Hajnalka és a sokat molesztált szappanzombik

A falu lelkésze úgy döntött, pucér kisfiúkból fogja felépíteni a templomot. A falusiak gyanakodva figyelték, ahogy a felbérelt kőművesekkel összefogdosta a környékbeli koldusfiúkat és beindultak a munkálatok. A pap kötötte az ebet a karóhoz, hogy Istenhez csak a gyermeki ártatlanság érhet fel. Így aztán egymás vállára állították a sok piheszőrös fiúcskát, és a lábfejekbe vert szegek a vállakba szaladtak – az atya majd’ megrészegült a csinos kis stigmáktól.

Azt, hogy mi folyt aztán Isten házában, nem tudta senki: terjengett a szóbeszéd, hogy a lelkész egész nap a templom falát simogatja, de látni nem látta senki, kívülről figyelték csak a fiú-falat, mert lassan elmaradtak a hétvégi misék – bámulták hát a sok-sok fehéren világító pucér fiúsegget, és a belőle vakolatként potyogó megemésztett ostyát. A papot is csak ritkán lehetett megpillantani: egyedül mikor a kimaradt építőanyagból felhúzott budira kóválygott az udvaron – oda aztán órákra bezárkózott, bele sem mert gondolni senki, mennyit mocoroghat az árnyékszék-fiúcskákon trónolva.
Ez így ment egy jó darabig – de aztán beköszöntöttek a nagy viharok, hideg szél libabőrözte a templomfalat és a jég kopogott egy bő héten át a kisfiúk hátán. Az égszakadás persze tönkre tette a közeli szappanültetvényeket is. A fákon termő szappantéglák habként csorogtak a földbe, a gazdák könnyei pont úgy potyogtak, mint az eső, amikor meglátták a kárt.
– Ez a pap miatt van! – motyogta a polgármester, aki a piszkos cigánylányok leheletében lakott. A falusiak pont emiatt ritkán keresték fel, de vészhelyzetben kénytelenek voltak szembenézni a mosdatlan lányok romlotthús-szagú leheletével.
– Az Isten nem tűri az efféle paráznaságot! Vasárnapi misét sem tart már az az ördög, arra hivatkozva, hogy a falusiak romlottsága beszennyezné a templom gyermeki ártatlanságát! Én mondom, tegyétek a földdel egyenlővé azt a bűntanyát és újra szép szappan fog nőni a fákon!
Meg is indult aztán a csürhe, felbőszülve a cigánylányok böfögésétől, és szépen meglocsolták benzinnel, majd egyszerűen rágyújtották a templomot a papra: a völgy aznap több száz fiú ordításától reszketett – az őrjöngő lángok feketére csókolták mind a gyerekbőrt, a sercegő zsír hangja: mintha csak az angyalkák bontogatnák az ajándékaikat, megannyi tiszta lélek lapul a fiatal csomagolás alatt. A tűz lassan, kényelmesen nyújtózkodott, a legfelül álló gyerekek próbálták kirángatni magukat a falból: a beléjük vert szegek nagy cuppanással szakadtak ki némi hússal és az erek vért köpködő gilisztáival a lábakból és a tenyerekből, de egyből le is szédültek a magasságból és meteoritként csapódtak a földbe, a törött nyakak crescendói berúgták a dobhártyákat. Szenesedő gyufaszálként hajoltak végül a papra az égő gyermekek, megakadályozva, hogy kitörjön a templomból, és mielőtt még a pokol belevájta volna méregfogait a lelkészbe, az a maradék lélekjelenlétét összeszedve elátkozta a falut.
Sok hét kellett aztán, hogy az égett hús illata eltűnjön a völgyből – s a fekete kupacot is nehezen hordta szét a szél, hiszen – mintha tényleg csak a pap miatt haragudtak volna az égiek – kellemes, tavaszias idő köszöntött a falura. Hamarosan a szappangubók is növekedni kezdtek, az asszonyok már álmukban is a vesszőkosarakat ölelték, készen állva a nagy pillanatra, amikor leszüretelhetik a viaszos téglákat. Férjeik apró szappanforgácsokat szórtak az orrukba, hogy szokják az illatot, a gyermekek pedig a pizsamáikkal fojtogatták magukat izgalmukban.
Azt beszélik, Fecskenyál Hajnalkát háromszor is a fejére ejtette édesanyja gyerekkorában: egyszer egy kőre, egyszer egy dagasztó dézsára, egyszer pedig – és ezt máig nem tudja senki, hogyan sikerült véghezvinnie – egy udvar fölött átrepülő gólya kemény csőrére. A három ütéstől Fecskenyál Hajnalka annak rendje és módja szerint meg is buggyant, így hát nyugodt szívvel adományozták neki a falu bolondja címet, a lány pedig teljesített is mindent, amit a munkája megkövetelt: számolni tanította a szénaboglyát, sakkbábukat rejtett a túrós táskákba és egész nap azzal a péklapátban lakó tündérrel beszélgetett, aki megbarnítja a kemencében a kenyeret. Fecskenyál Hajnalkának hívták, mert a fecskék sárból és nyálból összetapasztott fészkeit hordta ruhaként, szálldosó szőke hajába pedig kukoricacsutka-babákat aggatott – azt mondta, ezek a falusi fiúk vudubabái, valahányszor a hajába simított tehát, ujjai nyomán jólesően kezdtek borzongani a helyi kamaszok.
Fecskenyál Hajnalkát azonban egyre ritkábban lehetett látni az istállók körül, ahol ezelőtt egy kis üvegcsével és a nap erejével ehetetlen kalácsot olvasztott az elhagyott lópatkókból. Ehelyett folyton a szappankert körül legyeskedett, és szörnyű jóslatokkal tért vissza a falusiakhoz.
– Vérszomjas gyermekek nőnek a kertjeitekben! – motyogta, de az emberek egy szavát sem hitték. – Halott kisfiúk szellemi költöztek a szappanokba, és ha megnőnek, leigázzák a falut! – De ennyi erővel a péklapátban élő tündérnek is beszélhetett volna.
A falusiak melle csak úgy dagadt, amikor látták, miféle bő terméssel kecsegtet a kert: egyik-másik fejlődő szappan már akkora volt, mint egy csecsemő feje. Úgy gondolták, most hogy elfüstölték a papot, a Jóisten triplán megjutalmazza őket. Lebontották hát a fészereket, s a deszkákból nagyobb kosarakat készítettek, ám hamar rá kellett döbbenniük, hogy még ez is kevés lesz: a szappanok csak híztak és híztak, tíz évek kisfiú formára cseperedtek, még az alakjuk is kezdett emberi lenni, végtagocskák nyúltak, karok és lábak fejlődtek a fákról csüngő súlyos szappangubókon. Szép lassan kezdték tehát elhinni Fecskenyál Hajnalka szavait, amikor pedig megharapott az egyik termés egy türelmetlen asszonyt, aki hajnalban kiszökött, hogy leszüretelje az első szappant és Mihály arkangyal seggéig verje a habot, már bizonyossággá vált a dolog: ezek itt bizony a tűzvészben elpusztult fiúk kísértetei, akik alig várják, hogy leakasszák magukat az ágról és lúgos mérgüket a falura okádják.
– Ki kell vágni a fákat – javasolta valaki, de ekkor már senki sem mert a kert közelébe menni.
– Talán szerezni kéne egy újabb pedofil papot, attól bepipulna a Jóisten és megint elverné a veteményest! – mondta valaki más, de hát a pedofil pap is olyan, mint a táltos: nem terem minden bokorban, ha van, meg kell becsülni. De hát ők elvesztegették az övéket. Rászabadultak tehát a poros utcákra, és mindenki a maga belátása szerint próbálta felkelteni a Mindenható haragját. Ott jön már egy vén boszorka, seprű helyett Krisztus szobron lovagol, és folyik seggéből a megváltóra a szennylé. Feldugják a kecskének a karácsonykor jászolban kiállított porcelán Jézuskát, hogy az hordja ki, mások hatalmas csúzlit faragnak a diófából és lövik csak a tehénszart az égbe, de hiába, Isten csak nem akar megharagudni rájuk, szórta inkább az áldást, a napfényt és a madárcsicsergést.
Nem marad tehát más megoldás: ismét beledugják a falusiak az arcukat a mosdatlan lányok dögszagú leheletébe és kifaggatják a polgármestert, aki egy ideig hümmög, majd azt mondja:
– Nos, ha nincs több fiú, akiből templomot lehetne építeni, hogy aztán felgyújtsuk, építsetek kerítést a lányokból, az csak megvéd minket!
Egy ideig gargalizálnak koponyájukban az ötlettel, majd felbőszülnek és egybe gyűjtik a lányokat. Szorosan egymás mellé sorakoztatják őket, és karókat vernek a lábukba, ami a földhöz szegezi a sok sikoltozó, vérző fruskát. Ha ez nem állítja meg a fiúkat, akkor semmi. Hazatérnek tehát és bebújnak az ágyba, ahol elsuttogják az esti imát, amiben engesztelni próbálják az urat korábbi cselekedeteik miatt. Az álom fémgyűrűi. Belemélyed az éj a homlokok ráncaiba. Odakinn jajong a lánykerítés, macskák nyalogatják a vért a puha lábakról, a kecske pedig megszüli a porcelán Jézuskát, aminek időközben szarvai nőttek.
Másnap reggel aztán Fecskenyál Hajnalka csörömpölésére ébred mindenki: rohan végig a poros kis utcán és kanalakkal veri a tamtamot. Azt dalolja: megértek vére a lúgos fiúcskák és elindultak satuba fogni a lábakat. És valóban: mint fehér férgek, ott kúsznak már a faluhatárban, négykézláb másznak, a szájukból csorog a habos lé. Micsoda kísértetek! Hörögnek, vergődnek – kavicsokat gyűjtenek és felsorakoztatják őket puha szappanínyükben, ezek lesznek tehát a fogak, amivel átrágják a falusiak torkát.
No de majd a lány-kerítés felfogja őket – veregetik egymás vállát. De a lánybarikád nem tart soká: már ahogy megpillantják a feléjük kúszó fehér halottakat, reszketni kezd vértelen lábuk, amikor pedig féregként nekiállnak rágni lábikráikat kavics-fogaikkal a szörnyszülöttek, többen elájulnak s ahogy kiterülnek ott a földön, máris foghíjas lesz a fal. Szappanlé és vér fröcsög az égig – a fiú-lúg szép lassan feloldja a húst a lányokról.
– Gyorsan, hozzátok a vödröket! – kiált egy falusi, és máris merni kezdik a kutat. Locsolják aztán a feléjük kúszó hófehér rémeket, hátha feloldódnak, de azok csak habzanak a dühtől. A szappanfiúk pénisze megmerevedik, ahogy a kavicsok felszakítják a falusiak ütőerét. Két tizenkét éves forma szappan-szellem már egy öregasszony arcát fosztja: a szemgolyóba csorgó szappanlétől ordít a nő, majd a két vizes golyó kipukkan a kavicsok fogatában. Két ijedt cigány fruska rohan most a szappan elől, leheletükben ott sikoltozik a polgármester. Egy bajszos férfi ásóval aprítja a szappanfiúkat, mások lapáttal verik a viaszként málló gyerekeket, de azok túl sokan vannak – és hiába állítják beléjük a kapát, másznak csak tovább – farkukból szappanlé spriccel a falusiak szemébe, szép lassan mindenki megvakul. Életre rágják szappanínyüket – lúgrémek égbe – vértelen álom formára sikálják a felhőt s foghíjas már a foghíjas Isten-kerítés – kivülről hús mindenki belülről porcelán hideg – elegett hízott már szobron ez a csürhe – Hajnalka Szappanlé a völgyből, zsoltárral aprított hús – könnyei a szakadt felhők piheszőre.
Egy tinédzser fiúról most sikálják le a bőrt és a húst a lúgzombik – Fecskenyál Hajnalka hüppögve figyeli, ahogy sikoltozni kezd a hajában hordott vudubaba. Ám ekkor a falu bolondjának csodás ötlete támad. Odaszalad egy kapával szétvágott, habzó szappankupachoz, és belemarkol a folyós viaszba. Apró fiúcska figurákat gyúr az anyagból, majd kirázza tincsei közül a kukoricacsutkákat és felöltözteti haját az apró szappan-figurákkal. Azok Hajnalka varázslatos tincsei között szinte életre kelnek.
– No most aztán megvagytok! – rikkant a lány, majd átveti magát a kút szélén, és beleugrik a feneketlen lyukba. Hatalmas placcsanással érkezik a vízbe, ahol lassan megtelnek vízzel a ruhaként hordott fecskefészkek, elnehezülnek, s a lány elsüllyed, mint egy kődarab. A víz alá kerülő szappan pedig szép lassan feloldódik a vízben: ezzel együtt a valódi szappan-figurák is mállani kezdenek a falusiak nagy gyönyörűségére. A pezsgő habot beissza végül a föld.
Így történt, hogy a bolond Fecskenyál Hajnalka mentette meg a falut a szappanzombi-hadtól – a zsoltár azóta is szőrmét növeszt, és ettől szagos a kátránypapír. A péklapátban élő tündér sokáig gyászolta aztán Hajnalkát: híressé is vált aztán a falu, ahol hiába is tették kemencébe a kenyeret az asszonyok, azok egyszerűen nem sültek meg. A fecskék sem építettek fészket, inkább az emberek sebeibe tojták a tojásokat.
És hogy mi történt még? A falusiak úgy döntöttek, elűzik végleg a polgármestert, aki mindig csak nagy ostobaságokat tudott javasolni a falusiaknak – kimosták tehát szappannal a cigány lánykák száját, és a szájszaggal együtt szép lassan a polgármester is eltűnt örökre.
Nem sokkal ezután döntötték el aztán, hogy építenek egy új, szépséges templomot: a következő szappan-szüretkor leaggatott fehér téglákból így épült meg a szappantemplom. Fecskenyál Hajnalkáról nevezték el, és noha esőben habzott és kopott, ami miatt folyton újra kellett építeni a falait, mégis megérte: valahányszor betoppantak Isten házába, hozzádörgölőztek a hófehér falakhoz – így vedlik azóta is bűnüket. Sülnek a zsoltár-kemencében míg az oltárnál álló kukoricacsutkából tákolt Fecskenyál Hajnalka szobor mosolyog rájuk, kezében tartva a kecskeszarvat viselő porcelán Krisztust.
HOLDKOMP