Gulisio Tímea: Az álterrorista

A szüleim azt akarták, hogy robotpilóta legyek. Abba nem gondoltak bele, hogy egy robotból (anyám, szex közben), és egy pilótából (apám, akit anyám annyiszor lökött ki az ablakon, hogy megtanult repülni) még nem lesz automatikusan robotpilóta. Ahogy egy férfi meg egy nő párosításából sem feltétlenül hermafrodita utód születik. Arról nem is beszélve, hogy az agysebész sem egy agyból meg egy sebészből. Agy nincs mindig benne. Jó, abbahagyom, tudom, hogy fahumorom van. (Nekem azt mondták, hogy nagyapám egy fasz volt, de gyanítom, hogy egy fa…)

Mivel a robotpilótaságra alkalmatlannak ítéltek, lévén élő szervezet, hivatásos gépeltérítő lettem. A felvételin megkérdeztem, hogy nem baj-e, hogy nem vagyok arab. Azt mondták, ezen könnyen lehet segíteni: tegyek a fejemre tegyek egy konyharuhát, majd álljak egy épp induló busz mögé, a kipufogógáz majd tesz a színemről is. Kész az arab. Már csak repülőt kell tudnom vezetni.

– Higgyék el, semmi tehetségem, egy távirányítós kisautóval is képes vagyok karambolt előidézni, és elütni a szomszéd lábát.

– Maga a mi emberünk! Csak adja magát, csinálja, amit otthon szokott.

Azért azt nem mertem felvetni, a guminőm is velem jöhet-e.

Ál-terroristának lenni jó. Megkapom az önfeláldozási díjat, csonkasági-és égési pótlékkal együtt. A családom dúskál, én pedig nem halok meg, csak úgy csinálok. Mi sem egyszerűbb. A bogarak is értenek ehhez.

Munkámnak nem is ez a legkínosabb pontja. Hanem, hogy vezetni is kell. Nincs jogsim, sose tudtam vezetni. A magasságtól pedig félek, így nem nézek ki a pilótafülkéből. Ha meglátnám magam alatt a felhőket, elájulnék. Vakon vezetek. Olyan ez, mint a vakon gépelés. Csak ott leshettem, és nem halt meg száz ember, ha mellényúltam. Nem lenne jó, ha meghalnának. Akkor nem lehetne kikérdezni róla, mennyire ijedtek meg a támadástól. Itt a félelem a lényeg. Hivatásos ijesztő vagyok, egy fordított bohóc. A sikolyok száma után kapom a fizetésem. Ha nem sikítanak eléggé attól, hogy füstpatronokat eregetek, és bejelentem, hogy a gépet eltérítették és le fogunk zuhanni, rásegítek egy kis Pápai Jocival, és máris őrjöngenek, hogy inkább essünk le, csak ezt ne.

Nem vagyok valami ijesztő fickó. Erre még gyúrnom kell. Szakállt növesztenem, mint Bin Laden. Addig is megteszi egy pulikutya. Oltári büdöseket fingik az orrom alá és a dögszagú nyelvével agyon nyalja a fülem.

Miután a főnök rájött, hogy nem való nekem a repülés, földi küldetéssel bízott meg. Szőnyegbombázó lettem. No nem szőnyeget bombáztam, mer’ azt minek. Hanem magamra csavartam a dédi virágmintás szőnyegét, a tömegbe vetettem magam, és azt kiabáltam, hogy „Vigyááázz, robbanok”! Erre szétszéledtek az emberek, én meg maradtam egymagam, a figyelem kereszttüzében. És majd’ felrobbantam szégyenemben, hogy mégse robbanok. Kiröhögtek.

Elbocsátottak.

Rájöttem, ál-terroristának lenni sem jó. Menjek vissza véres vattacukrot árulni? Vagy hentesnek, mikor a disznó fülét és farkát sem tudom egymástól megkülönböztetni? Kamuorvosnak, aki kézrátéttel műt, de össze nem varrja? Ál-migránsnak, aki gyanúsan sok magyar szót sző az Allah akbar-ba? Mit szarozok? Komoly foglalkozás kell nekem: igazi terrorista leszek. Egy kutyafejű tatár. Mert a Pumukli még mindig az arcomon fityeg. Néha nehéz kimagyaráznom, miért böködöm egy csonttal az állam. Azt füllentem az új, arab főnökömnek, hogy ez egy magyar népszokás, szerencsét hoz. És miért ugatok? Hogy elűzzem a szellemeket. Másnap már az egész brigád ugatva csapkodja a fejét egy hatalmas marhacsonttal.  Agyrázkódást kapnak tőle és kidőlnek. Egyedül maradok életfeladatommal: felrobbantani a parlamentet.

Elmegyünk a Parlamenthez, ketten, én meg a Pumukli. Gond nélkül átjutunk az ellenőrzésen: a puli vérbeli magyar fajta. Akkor is, ha tartozik hozzá egy arab. Bent vagyunk, skubizzuk a szent koronát. Ügy csücsül ott, mint egy időzített bomba. De nem vacakolhatunk, felmegyünk az ülésterembe. Felkészültem a nagy összecsapásra, még ki is gyúrtam a karom. (Szteroiddal, de lényegtelen, fő a hatás.) Itt is szó nélkül átengednek, sőt, még fejet is hajtanak előttem, meg a pulim előtt. Helyet foglalok az ülésen. Szemügyre veszem a képviselőket. Egy egészen vegyes csordát látok: magyar tarka és szürke szarvasmarhákat, lipicai és nóniusz paripákat. Vizslákat, kuvaszokat. Azért akadnak itt nem honos, pontosabban mindenütt előforduló jószágok is: hiénák, keselyűk. Felszólal egy vipera. Sziszeg, a többiek bólogatnak. Majd feláll az oroszlánfejű képviselő, és elbődül. Mindenki mindenkivel összekap. Egymástól megkülönböztethetetlen masszát alkotnak. Rájuk mordulok, majd leugatom őket. Hallgatnak rám, befogadnak. Jó lesz nekünk itt, ugye, Pumukli? Ni, már be is iktatnak, pedig érettségink sincs. Választhatunk Orbán és Gyurcsány-maszk közül. Az én fejemre csak Gyurcsány illik, a tied marad Orbán, sajnálom öcskös, valamit valamiért…Mondom, majd megnyomom az indítógombot.

 

 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!