Helló, Gagarin!

Tipikusan Blue asztala az órabuzulás, de személyes érintettségem folytán azt gondolom, hogy itt az ideje írnom a csodás, 17 köves Sturmanszkijéről, amit a napokban kukáztam az ebayen.

Kezdetnek: ez egy óra. De nem akármilyen, hanem felhúzós! Körülbelül ennyit tudok róla műszaki szempontból, aminek az egyedüli tényleges hozadéka, hogy rendre elfelejtem felhúzni, illetve mindig félek, hogy túltekerem és szétugrik belül az egész miskulancia, vagy megfárad a rugó, vagy valami ilyesmi. Mindenesetre a durva károkozás és a tökéletes használhatatlanság határán egyensúlyozok nonstop, mint ahogy azt egy igazi dilettáns tenné. Nem okozok csalódást e téren a saját elvárásaimnak.

Annál többet tudok viszont az óra történelmi hátteréről, ami a motivációm volt abban, hogy megvegyem.

Azt talán kijelenthetjük, hogy az emberiség történetében – és nem csak kizárólag a modern fikció területén – semmi nem fogta meg annyira az írók/költők/mítoszfabrikálók fantáziáját, mint az űr mélységei. A határtalan végső határ a nagy felfedezések óta az egyetlen tényleges ismeretlen, amibe a modern kor utazói, Lajka, Gagarin, Armstrong is kimerészkedtek. Lényegében ezek az űrhajósok kaptak egy szeletet a mennyországból, amikor eltávolodtak annyira otthontól, mint még senki más. A bátorság és a technológia megihletett számtalan művet és irodalmi alkotást, ide értve ezen sorok szerzőjét és hát nem titkolt módon kb. a teljes szerkesztőséget.

A szenzorok, mérőkütyük, szkafanderek és homokos zsákok azonban nem azok az eszközök, amire hétköznapi ember vágyakozhat, akinek kellene egy szelet ebből az élményből. Amikor egy kicsit Truman vagyok a tükör előtt reggelente, akkor szeretnék egy nagyon picit úgy játszani, hogy a szappanon kívül van más kapaszkodóm is abba a mesevilágba, ahol én vagyok az űrhajós, aki bemondja a rádióba, hogy “van egy kis gondunk”.

Persze a nagyon hangosan megénekelt sztorikat mindenki ismeri, az Omega Speemaster Professional az etalon a holdbuzuló hülyegyerekek körében, de a közel egymisis ára nagyjából minden értelmes embert elriaszt. Vannak olyan órás történetek azonban, amik sokkal rejtettebben vannak jelen a legendáriumban és egy ilyen sztori Yurij Alexejevics Gagarin órájának a sztorija, aki a Vosztok 1 fedélzetén, a Szovjet Légierő tisztjeként először ment fel az űrbe. (A teljes sztori egyébként az, hogy pont kurvanagy mákja volt, mert Titov átkerült a Vosztok 2 küldetésre, de ez egy másik történet).

Szóval Gagarin ment az űrbe a Vosztok 1-gyel, és elméletileg a karjára egy 17 köves Sturmanszkije volt rápattintva, pont olyan, mint amilyen most az én kezemen van. Az óra 17 köves változata 1954 óta van gyártásban és a légierő tisztjeinek utalt ki a párt. Ami igazán kúllá teszi az nem a kialakításának a komplexsége, hanem az a stilizált, szárnyas bomba egy vörös csillaggal, ami a számlapra van rittyentve.

Az enyém ráadásul 1956-os gyártású, aminek vannak vicces konnotációi is, szovjet óra lévén. Azt gondolom, hogy ember legyen a talpán, aki igazolja az óra és főleg a szerkezet eredetét, mert a szerkezetet magát utána számtalan polgári órában is hasznosították, de a tokot és az egész miskulanciát lecserélték körülötte, szóval lehet, hogy valami kis frankensteint dédelgetek. Mindenesetre minden reggel, amikor felhúzom, egy picit Gagarinnak érzem magam.

 

Update: Blue felvilágosított a kommentekben, hogy nem csak az órákhoz vagyok hülye, de még szovjetül se tudok. Shturmanszkije lesz az óra neve, nem Szturmanszkije.
Do NOT follow this link or you will be banned from the site!
%d bloggers like this: