Joszif Visszarjonovics Dzsugasvili halálhírét keltették
1953. március ötödike ünnepként vonulhatott volna be a történelembe, hiszen ezen a napon kürtölhette volna világgá az Egyesült Államok, hogy a tudomásukra jutott információk szerint Sztálin elhalálozott.
Azonban erről csak másnap szólhattak a címlapok, mert különben fény derülhetett volna arra, hogy mennyire hatékonyan, gyakorlatilag azonnal törik Nyugat-Németországban a szovjet morze-kódokat.
Az újkori történelem egyik talán legaljasabb gazembere eredetileg szentéletű embernek indult, az édesanyja elérte, hogy bekerüljön a grúz klérus oktatási rendszerébe, ahol a kezdetben igencsak jól tanuló Joszif egyik napról a másikra kitűnő hangú templomi kóristából egy feketeseggű pokolfajzat lett, akit a vallási elöljárók többször tiltott írások olvasásán és terjesztésén kaptak, majd végül még a kicsapása előtt otthagyta az oskolát, hogy a feltörekvő kommunistákhoz csatlakozva rablásokkal alapozza meg a későbbi megbízhatóságát és mindent elsöprő politikai karrierjét.
Zsenge ifjúkora meg nem értett oldaláról bernard szerzőtársunk írt egy remek kisesszét:
A családi kötődések nem különösebben érdekelték, a fiát feláldozta egy felkínált náci fogolycsere során, a lányát a zsidó szeretője miatt gyűlölte meg, majd miután a színész úriember karrierjét Szibéria munkatáborai törték ketté, végleg eltávolodtak egymástól.
A baj- és tettestársait sem különösebben kímélte, a paranoia időnként olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy az egykori cári hadsereg kommunistákhoz átigazolt, magasan képzett és tapasztalt kezdetben vezérkari, később alacsonyabb rangfokozatú tagjait udvariasan lemészárolgatta jóformán századosi szintig, így a Barbarossa-terv inváziójával úgy szembesült, hogy a Molotov-Ribbentropp paktum után vakon bízott Hitler szavában és egyáltalán nem a saját hírszerzőiben, amiért végül a világháború legtöbb harcokban elesett áldozatával fizetett.
De még a kommunista diktatúra és személyi kultusz megalapozóinak életművét is gátlástalanul ellopta, a tisztogatások módszertanát kidolgozó Beriját kitisztogatta, aztán egyszerűen kidoboltatta a Pravda címlapon, hogy tulajdonképpen a Leninösszest is ő írta, még ha erről Vlagyimir Ijlics özvegye sem tudott.
Élete alkonyán rettegték minden megmozdulását. Talán nem is alap nélkül, mert élvezettel írta alá a halálos ítéleteket, időnként saját maga válogatta ki és kommentálta, hogy melyik vélt ellensége kerüljön sorra. A dácsájába visszavonulva leginkább csak a három-négy legbelső emberét fogadta, ahol vodka mellett vigadva döntöttek tízmilliók vagy később a hidegháború élesedésekor százmilliók sorsáról. Hruscsov, a későbbi főtitkár is ehhez a belső körhöz tartozott, őt például rendszeresen ugrálós népi táncok előadására biztatta, hogy egymás hasát fogva a röhögéstől tovább italozzanak.
Az egyetlen személy, akit megtűrt maga mellett, a házvezetőnője volt, az erélyes asszonyság tudta csak kiparancsolni a lustálkodásból, bárki mást saját kezűleg puffantott volna le ha szét meri húzni a sötétítőt ébredezéskor, de olyan erős érzelmi kapocs alakult ki a vén diktátor és a karakán asszonyság között, hogy azt akár nevezhetnénk szerelemnek is, ha nem tudnánk, hogy Sztálin nem igazán volt képes emberi érzelmekre, a bizalom belső köre inkább annak szólt, aki seggpucéran láthatta és kivakarta a hányásból.
Sztálin csúfos véget ért. Amikor egy italozás után hosszabb ideig nem került elő, ment a tanakodás, hogy egyáltalán meg merjék-e zavarni a pihenésben, mert aki ilyesmivel próbálkozva alkalmatlankodott volna, az könnyen Szibériában ébredhetett volna még a legmagasabb beosztású párttagok közül is. Végül amikor rányitották az ajtót, félig lebénulva, a saját vizeletében fetrengve, kommunikációra képtelenül találták és még ekkor sem mertek semmit tenni, senki nem mert hozzáérni, amíg orvos nem látta és nem lehettek biztosak benne, hogy nem épülhet fel, mert akkor azokat is kivégezteti, akik hozzáértek és azokat is, akik nem siettek a segítségére.
A halálhír bejelentése egy külön történet, a párton belül nem jelölt ki utódot, így aztán azt se lehetett tudni, hogy a keményvonalasok vagy a még keményebb vonalasok ragadhatják magukhoz a hatalmat.
A történelem utóbb bebizonyította, hogy méltó utódai lettek, egész a kilencvenes évekig a szavakban megtagadott, de tettekben tovább élő személyi kultusz és sztálinizmus szellemisége hatotta át a marxista-leninistának hazudott világuralmi nagypolitikát és természetesen a keleti blokk hétköznapjait.
Amiért viszont ez a mai bejegyzés megszülethetett, egy sokkal érdekesebb történelmi tény. Mégpedig, hogy személy szerint kitől értesült a nagyvilág a zsarnok haláláról?
Egy fiatalembert még 1950-ben soroztak be az amerikai hadseregbe, onnan a légierő hírszerzőihez került és a feladata a szovjet rádióüzenetek elfogása és dekódolása volt. Mondhatnánk persze, hogy a Bletchley Park híres Enigma dekódolása óta ennek bizonyára semmi jelentősége.
Csakhogy ez a fiatalember később az élet más területén futott be említésre méltó karriert, nem volt más, mint a jelen írás alázatos narrátora által is nagyra tartott Johnny Cash.
Ha létezik olyan, aki ne ismerné a Levi’s reklámokat ledomináló Ring of Fire című örökbecsűt, annak érdemes bepótolnia a hiányzó alapismereteit.
Akik viszont el szeretnének merülni az életműben különösebb fenntartások nélkül, azoknak álljon itt egy kisantológia és tegyük félre Sztálint egy jó időre.
