Legénykonyha 2: Chili con carne

A kaja, amit a hülye is meg tud csinálni, és amire egy mexikói úgy nézne, mint mi a nutellás lángosra.

A chili con carnéhoz való viszonyomat két dolog határozta meg alapjaiban: egyrészt a szépemlékű Wendys gyorsétteremlánc, ahol emlékeim szerint egészen kiváló volt a hamburger, nem volt rossz a salátabár sem, és a chilis babot egy héjában sült krumpliban, sajttal megszórva kínálták, a másik pedig a Maggi vagy Knorr ravasz élelmiszermérnökei által összeállított porított, vegetaszagú, fékezett habzású és csípősségű instant por. Idővel persze rájöttem, hogy a legtöbb fűszerkeveréket az ember egyébként is össze tudja állítani, és mi a fasznak ilyeneket használni, ha a húst úgyis meg kell pirítani, a hagymát meg akkor is fel kell vágni, ha van egy tasak ilyen izéd.

A chili és környéke itthon egy nagyon egzotikus dolog, és még akkor sem lehet kiirtani a néplélekből azt, hogy a mexikói egyenlő kukorica, ha már több tévécsatornán is éjjel-nappal a gasztro megy, a séfek az új rocksztárok, és mindenki legnagyobb örömére Magyarország már túllépett az „akkora rántott húst kapsz, hogy lelóg a tányérról” és a vegetás, kupola alakúra formázott rizs korszakán. Egyébként a lófaszt lépett túl, csak most már nem menő szárított petrezselyemmel megszórni mindent az égvilágon, de mindegy. A chiliben eredetileg – talán a nem is annyira eredeti texasi receptek szerint – nincs bab, kukorica meg még annyira sem, de merjünk szarni a hagyományokra, és magyaros daccal kúrjunk bele némi kukoricát is. Úgyis egy helyre kerül, nem? Nahátakkor. Lehet szórakozni mindenféle szárazbabbal, meg lehet babot is fejteni, de a legjobb, ha veszel két doboz vörösbabot meg egy kukoricát, aztán hajrá.

Sajnos ez az egész macera azzal jár, hogy kell lennie otthon néhány egyéb alapanyagnak is, de ahol nem akad egy vöröshagyma, ott nem is emberek élnek, hanem lila színű gázok a Szíriuszról. Ugyanez igaz a fokhagymára és a chilire, a civilizált élet majdnem annyira elképzelhetetlen ezek nélkül, mint mondjuk mustár vagy sör nélkül. Ja, sör is kell, nem is kevés, igaz, a recepthez elég egy-két deci barnasör, de ezt el is hagyhatjuk. Azért inkább ne hagyjuk el.

A chilis bab úgy kezdődik, mint minden épelméjű étel a currytől a pörköltig: hagymával. Miközben a hagyma pirul, csöpögtessük le és mossuk át a babot, és szedjünk ki némi kukoricát is, mert különben nem fog látszani az ételen, hogy mexikói. Ugyanebből a megfontolásból némi paradicsompürét is készítsünk a pultra, fokhagymát, ízléstől és vérmérséklettől függően némi chilit és a fűszereket. Én arra szoktam rá, hogy semmilyen irányból ne lehessen autentikusnak tekinteni a végeredményt, így az állítólag baromi jó csokit kihagyom, és fahéjat sem teszek hozzá, a korianderről nem is beszélve, de azért fűszerek kerülnek bele. Mindenki legnagyobb meglepetésére nem teszek hozzá kakukkfüvet, kerül bele viszont felaprított petrezselyem és elég sok oregano, ebből most volt friss is. Megy még hozzá bőven római kömény, hogy olyan szaga legyen, mint egy izzadt vízvezetékszerelőnek, fokhagymával együtt ez különösen jól összeáll. A borssal is elég bőkezűen bánok, a majoranna sem árt neki.

A hagyma után ideje megpirítani a húst, amikor már nagyjából kinéz valahogy, mehet rá egy-két deci sör, a maradékot ne felejtsük meginni, egy cigaretta, az is inkább belénk, mint a babba, és gyakorlatilag minden más is. Öntsünk hozzá annyi paradicsompürét, amennyit hirtelen jónak látunk, állapítsuk meg, hogy ismét kibaszott nagy zsenik voltunk, hogy negyed óra alatt elkészítettünk egy valamit, aztán hagyjuk takarékon mondjuk egy órára, míg a szaftja el nem forr egy kicsit. Magában, nagykanállal, esetleg a Wendys módjára krumpliban fogyasztandó hideg sörrel, nagyokat böfögve, de ha különösen úri kedvünkben vagyunk, tortillába is tölthetjük némi sajttal és friss korianderrel (pfejj), ilyenkor nem rontja el egy kis tejföl sem díszítésként.

(a leadképet egy krumplival készítettem.)