Legyezni jó!

Legyezni nagyon jó, de nem értek hozzá. Erős felütés egy posztot így kezdeni, de mégis ez az igazság, ezért is állati hiteltelen lenne, ha valami világmegváltó szakértésként adnám el a legyezés csínját-bínját. Ez a szösszenet azért született, hogy elmagyarázzam, hogy mi a jó a legyezésben. Illetve picit az is, hogy elmeséljem a tegnapi, meglehetősen esős nap tanulságait, amit a szemesi strandon töltöttem.

Szóval mi az a legyezés? A legyezés a horgászat egyik műfaja. A pergetőhorgászok, azaz a műcsalik dobásával és bevontatásával halat szándékozni kívánó horgászok gyakran kérkednek azzal, hogy a sportjuk a legmozgalmasabb és legintenzívebb horgászat. Teszik mindezt azért, mert még nem próbáltak meg legyezni.

A legyezés arról szól, hogy tipikusan a vízfelszíni ragadozó halakat (a küszt, a balint, a pisztrángot, a domolykót, a pért és társaikat)  megpróbáljuk rávenni arra, hogy a rovarutánzatokat, úgynevezett műlegyeket lecsipegessék a víz felszínéről, vagy picivel alóla. Ehhez két dologra van szükség: egy megfelelően meggyőző rovarimitációra, amit egy horogra kötünk, illetve egy horgászkészségre, amivel célba juttatjuk.

Na, ez utóbbi egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Bár az amerikai gyerekek az anyatejjel együtt szívják magukba a mozdulatot és szoknak rá arra, hogy térdig gázolnak gumicsizmerben (vagy combcsizmában, vagy vízálló kezeslábasban) a jéghideg patakban, ez a káeuropáner alkeszhorgász nemzedéknek semennyire nem evidens, ahogy nekem sem.

Ugyanis ezeknek az imitációknak gyakorlatilag nincsen súlya. Következésképpen el sem lehet őket “dobni”, se “belengetni” őket valahova. Az egyetlen módja az, hogy rákötjük őket egy szinte láthatatlan előke segítségével egy igencsak látszó, rendkívül vastag legyezőzsinórra, ami rugalmas és kellően jól átviszi az energiát, amit a horgászbottal beleteszünk.

A horgászat mechanikájához hozzá tartozik, hogy minden dobás úgy zajlik, hogy a horgászbotot “feltöltjük” energiával, azaz meglendítjük, majd ezt a kinetikus energiát átadja a csalinak, ami messze repül. A legyezés esetében ez az energia teljes egészében a zsinórba kerül és szép, szexi hurkok formájában manifesztálódik a levegőben. Ha ügyetlenül csinálod, akkor egy hortobágyi ostorcsattogtatós bemutató kerekedik belőle, ahogy átlépi a zsinór vége a hangsebességet.

A legyezőorsó alkalmas ennek a zsinórnak a tárolására. Hihetetlen alkotások léteznek erre a célra, az enyém mondjuk konkrétan kínából érkezett és azon kívül, hogy fém, nagyon sok jó dolgot nem lehet elmondani róla. Viszont minden érdeklődőnek csak ajánlani tudom, hogy egy alap fém orsót válasszon a szettekben kapható műanyagok és az aranyárban forgalmazott prémium orsók helyett. Öröm volt minden betekerés a Balcsin, szöges ellentétben a korábban vásárolt grafit orsóval, ami nyűgös volt és is működött éppen megbízhatóan. Kezdőfelszerelésnek nem rossz, de nem sokkal többért már odaadják a fémet is.

Ami nagyon sokat számít, az a zsinór. Nem gondoltam volna, de kezdeti szárnypróbálgatásaim rákfenéje a silány minőségű zsinór volt. Érdemes bemenni egy rendes horgászboltba (a Kaland horgászboltot javaslom mindenkinek), ahol meg tudják mutatni a kezdőknek szánt legyezőzsinórokat. A szettekhez adott zsinór sprőd és szó szerint kopogva szalad ki dobáskor a gyűrűk között, rettenetesen kerülendő, hacsak nem akarunk nagyon csalódottak lenni és a sarokba baszni az egész hóbelevancot.

A bot tulajdonképpen a leglényegtelenebb része a dolognak. Dobni egy rossz bottal is meg lehet tanulni, talán még jobban is, mint egy jóval. A gyors és jó botok pontosabb időzítést és lendítést igényelnek, míg a lágyabb, bénább botok ugyan nem tudnak olyan messzire dobni, mint a menőbb társaik, de megengedőbbek és sokkal nehezebb elszúrni a mozdulatot.

Mindazonáltal nem javaslom senkinek, hogy állóvizen izmozzon vele. Egyrészt pergetve messzebb lehet eldobni, ami állóvizen komoly szempont, másrészt az ember töke leszáll, mire megugorja a tizedik, tizenötödik dobást, ami minden más műcsalival csak ujjgyakorlat. Balatoni balinozáshoz például már csak a limitált dobástávolság miatt is egy netto horror. Gondolom most köptek le azok a vájtfülűek, akik ezer éve kizárólag saját maguk által kötött léggyel gázolnak a nádasok előtt balinra, de vállalom.

Amire nagyon jó, az a folyóvíz. Mivel a móka egyik lényegi eleme a legyek sodortatása a vízzel, erre fokozottan alkalmas és ez a kis idő a pihenésre is lehetőséget ad két dobás között. Így lehet kicsit figyelni két dobás között is a környezetre, plusz nem kell elsőre dobómesternek lenni: ad abszurdum a legyet magunk elé engedve, lecsorgatva a vízen is tudunk eredményt elérni, ami nem rossz dolog. A vájtfülű, régi legyesek gondolom most köpték le a monitort.

Egyszóval megtartom és fogom még gyakorolni, de elsősorban dunai kövezéseken, sódereseken, kisebb folyókon, patakokon. Az állóvízen legyezés azt gondolom még részemről várat magára.