Milyen fényképezőgépet vegyek? – A váz
Igen, tudjuk, mindenkinek elég a telefon. De mi van, ha mégsem elég a telefon? Mi van, ha kell a bokeh, kell a vakuval jaszkarizás, kell a tele, kellenek esti fotók? Na akkor mi van? Megmondom: fényképezőgépet kell venni, méghozzá cserélhető objektíveset. Az ajánlásnak két oka van: egyrészt komolyan vehető szenzormérettel csak a cserélhető lencsés gépek rendelkeznek, másrészt a bridge gépekről fogalmam sincs.
A váz / body
A DSLR (digital single lens reflex) és a MILC (mirrorless interchangeable lens camera) közös nevezője, hogy mindegyiknek egy műanyag/magnézium/fém dobozba zárt szenzor a lelke. Ezt nevezzük gépváznak. Bár megtévesztő, hiszen hajlamos az ember azt hinni, hogy ez a “fényképezőgép”, valójában egy fontos, de ugyanakkor a képek optikai minőségét tekintve nem legfontosabb részét képviselik.
A váz feladata, hogy a fotós számára kezelőfelületet nyújtson az alapvető beállításokhoz: a záridőhöz és a fényérzékenységhez (shutter speed és iso). Túlzás nélkül állíthatom, hogy tulajdonképpen ezeket a tulajdonságokat KELL tudnia egy gépnek ahhoz, hogy fotózni tudjon.
Az autofókusz azért kakukktojás, mert egyrészt rendes fotós megvan nélküle, másrészt mert nem teljesen a váz feladata. Tulajdonképpen a váz és az objektív közös feladata, hogy szélsebesen hozzáigazítsa a mechanikát a fotós által megkomponált képhez. Ezt a DSLR-ek tudják a leggyorsabban, a MILC-ek jelen állás szerint általánosságban lassabbak (persze vannak kivételek).
Az egyetlen luxus, ami még szigorúan “fotós” feladat, az a képstabilizálás. Egészen modern technika, de az utóbbi tíz év terméke a szenzor stabilizálás, ami lényegében egy giroszkóp segítségével mozgatja magát a szenzort, hogy kiküszöbölje a bemozgásokat. Ez a hab a tortán, a grátisz, amit a régi gépek nem tudtak és klasszikus értelemben igazi hardveres innováció.
A képsorozatok sebessége, illetve minden olyan fejlesztés, ami arra irányul, hogy a gép kicsit úgy viselkedjen, mint egy számítógép, mind evolúciós fejlesztések: az, vissza tudja játszani a képeket, mindenféle hülye filtert rá tud tenni, meg a program módok mind-mind olyan gagyizások, amire az első géppel töltött hónap után fennhangon finnyázni kell.
A szenzor
A szenzor fontos: pont olyan fontos, mint régen volt a film. Gyakorlatilag mindent megcsinál, amit a film tudott, csak sokkal jobban. A 35mm-es szenzorokat Full Frame szenzoroknak hívjuk: ezek lényegében azonos méretűek a régi filmes gépek negatívjainak méretével. Ami baromi jó, több okból is: a régi lencsék által vetített képkör pontosan olyan méretű, mint ezek, ami azt jelenti, hogy a régi, vaterán és jófogáson rohadó lencséket lehet velük használni. Hátránya, hogy mocsadék drágák, hiszen nagyobb a méretük, drágább az előállításuk. Cserébe több fényt gyűjtenek be és a jelenlegi közmegegyezés alapján a profi fotósok számára azt a méretet képviselik, amivel még pont elviselhető súlyú kamerát lehet gyártani, ugyanakkor a képminőségben is tudja hozni azt, amire a világnak szüksége van. Hátránya, hogy még használtan sem kapsz Full Frame szenzorral szerelt gépet kétszázezer alatt. Csak a gépet.
Az APS-C szenzor a sweet spot. A full frame gépek 62-66%-át teszi ki az érzékelőfelületük, amivel egyszerre megnő a korábban már emlegetett depth of field (ami csökkenti azt a cuki hatást, hogy a kép háttere elmosódik) és csökkenti a felfogott fényt. Az az általános konszenzus, hogy ez a szenzorméret a legjobb méret arra, hogy kezdőktől a lelkes amatőrökig mindenki használja. Természetesen ebből a legnagyobb a választék is: az olcsó darabokat jelen pillanatban Canonból, Nikonból, Pentaxból, Fujiból és Sonyból is meg lehet vásárolni 40-50 ezer forint környékén, használtan. A csúcs gépek újan félmillió forint környékén vannak. Kezdőként a kínálat fennmaradó részével (Hasselblad, Leica, Sigma, Tamron, Sony A-mount stb. ) egyáltalán nem kell foglalkozni. Szerintem amúgy azután se.
Az Olympus és a Panasonic nem kínál ilyen méretű szenzort, ők a full frame szenzor felére csökkentett Micro 4/3 rendszerre esküsznek, egyszersmint az egyedüli két gyártó, akiknek az objektívjeik felcserélhetőek. Bár azt hinné az ember, hogy emiatt olcsóbbak, a valóság az, hogy a méretcsökkentés miatt a vázak is, de leginkább az objektívek többszöröseibe kerülhetnek a mainstream gyártók objektívjeinek. A vázat szintén meg lehet kapni 40-50 ezer forintért, viszont a méretcsökkentéssel fényt áldozunk fel, ami azt jelenti, hogy nem lesznek olyan jók a képeink szarabb fényviszonyoknál. Ez van, nagyobb objektív és nagyobb szenzor: jobb kép. Plusz zsebbenyúlós bulivá válik a fent említett háttérelmosott portrék csinálása is: míg a Canikon párosból meg tudsz venni egy jó alap portréobjektívet 20 ezer forintért (nem túlzok), addig egy m4/3 objektív 90-100 ezer forintba kerül. Tiszta szívvel tudom ajánlani a micro 4/3 rendszert, de eléggé drága a fejlesztése.
Vannak az értelmezhetetlen szenzorméretek, amikkel egyszerűen nem érdemes foglalkozni, mert akkor inkább vedd elő a telefonodat. Ezek a Pentax Q, a Samsung Mini NX és a Nikon 1. A szenzor ezekben akkora, mint egy bridge gépben, némelyekben ötödakkora, mint egy full frame gépben. Ebből a trióból ketten már rég be is döglöttek mindenki szerencséjére, a Pentax Q csak simán nem ad életjelet magáról. Rakás szar mind, kerüljétek el jó messzire.
Eljutottunk idáig: mi ebben a bonyolult? Veszünk negyvenér használtan egy APS-C Canont, mondjuk egy 450D-t aztán csoki, élünk, mint marci hevesen, mi vagyunk az új Ansel Adams. Na, hát nem. Mondjuk a 450D része pont nem egy rossz ötlet, de akkor sem ilyen egyszerű. Mert majdnem minden azon a kurva optikán múlik, az meg a fizikának engedelmeskedik, nem a programozóknak. A fizika meg egy makacs dolog.
Jó, oké, de akkor most mit is vegyek?
Először átnézzük a következő részben, hogy milyen fotóstílushoz milyen optika kell, meg mivel érdemes kezdeni, aztán utána kisütünk valamit. Nyilván mindennel megoldható minden, de most azt keressük, hogy mi a legalkalmasabb eszköz a feladatra, ha valaki szeretne kicsit elmélyedni a dologban.
