Múzeum körút #1 – Bécs és a Hamisítványok Múzeuma
Szeretek eltévedni. Nem annyira hiszek a print és webes bédekkerek irányított világában.
Amikor egzotikus destinációkba keveredek, inkább lerakom az autót és szétnézek sétálva vagy a közösségi közlekedést használva.
Legutóbb semmi dolgom nem volt Bécsben, Bajorországból jöttem haza, de gondoltam ha már valahol közértben kapható pulled beef, akkor ott érdemes lehet megállni.
2018-ban – nem először – Bécs lett a világ legélhetőbb városa és abból a szempontból is nagyon jó hely, hogy P+R parkolóházakban közvetlen kötött pályás közlekedés mellett le lehet rakni az autót napi nagyjából 1000 jó magyar forintért, aztán 24-72 órás tömegelős bérlettel gond nélkül el lehet járkálni gombokért. A belvárosban 1 óra parkolás mondjuk 4 EUR (1300 Ft) volna, ehhez képest a napi parkolásért ennyit fizetni nem egy rossz deal.
vö: a Budapest 24 órás bérletjegy ~6 EUR, P+R gyakorlatilag nincs a fontosabb vonalakon és csomópontokban. A Pillangó utcai egy évtizedek óta használhatatlan vicc.
A Google maps gyalogos és közösségis közlekedési ajánlásait érdemes megfontolni. Leraktam az autót, felszálltam metróra, elbambultam, túlmentem persze az átszálláson három állomással, aztán ott felszálltam a másik visszamenő vonalra, olvastam közben komp kommenteket és 7-8 perc sétával végül csak megleltem a szállást is. A maps azért jó, mert mutatja a közelben a lehetséges érdekes célpontokat, nekem feldobta a Hundertwasser-házat.
Akit kicsit is érdekel a kortárs épített környezetünk, nem csak a házgyári panelek, a vidék arculatát adó sátortetős házak és a nagyvárosi üvegpaloták felhőkarcolós varázsvilága, annak Gaúdi és Hundertwasser ugyanúgy érdekes lehet, mint akár a Bauhaus. Nem volt mit tenni, a Prater felé az egyes villamossal három megálló. Ennél vonzóbb ajánlat nem sok létezhet, de gyalog is csak 10 perc lett volna.
Japán turisták szokás szerint a homlokzatot fotózták, engem az kevésbé érdekelt, inkább a rejtett részleteket kerestem ezúttal is.
Amikor elindultok visszafele a villamoshoz a nézegetésből, egyszer csak felbukkan Bécsország egyik eltitkolt részlete. A világon egyedüliként létező Hamisítványok Múzeuma. Ott van a Hundertwasser és az egyes megálló között balra egy aprócska táblácska.
A Hamisítványok Múzeuma honlap itt érhető el.
Azért szeretem az ilyen helyeket, mert nem túl látogatottak, el lehet beszélgetni az infopultnál a lányokkal, ilyen mosolygósak és kedvesek, ezúttal sem volt másképp. Eltöltöttem másfél-két órát egy olyan helyen, ami teljesen emberi léptékű, a gyarlóságról, a képmutatásról és alapvetően a túlértékelt baromságokról szól, ráadásul görbe tükröt mutat, mit is ér egy ceruzarajz vagy egy vízfestékkel összepacsmagolt vászon? Pontosan annyit amennyit adnak érte, akkor is ha hamis.
Ne gondoljátok, hogy ez csak az én véleményem, a Smithsonian és az Atlas Obscura sem hagyta szó nélkül.
Belépés után kapsz egy laminált kiadványt, ahol végigolvashatod az egyes hamisítványok és hamisítók történeteit. A kortárs műkereskedelem nagyjából 60%-ban a hamisítványokról szól, Picasso, Matisse, Dalí műveiről például mostanra senki nem tudja megmondani, hogy eredetiek vagy hamisak. Nem kis részben azért, mert saját maguk is annyi reprodukciót, szignált másolatot adtak ki, hogy követhetetlen az egész. De a múzeum a klasszikusoktól az impresszionistákon keresztül bemutatja a legnevesebb hamisítókat és a kiállított darabok nem csak fotók képes magyarázattal, hanem tényleges, valódi hamisítványok.
Ez a poszt túl hosszú lett már most is, de kettő sztorit el fogok hozni, mert érdekesek és az egyiket megírom hétközi törisnek, a másikat az elfelejtett hőseink szériába.
Kérdeztem a kedves infolányt, hogy tényleg teccett meg minden, de akkor most vehetek-e egy valami képes albumot az állandó tárlatról, ha már erre jártam?
Nem lehet – mondta – szerzői jogok miatt.
Ezen aztán jót nevettünk.
Szerzői jogok védik az igazi hamisítványokat? – Kérdeztem.
Igen – felelte.
És ezzel el is búcsúztunk, de azt hiszem, hogy mindenkinek csak ajánlani tudom a helyet.
