Orca

Több írás is volt már nálunk a cápákról, amiket hajlamosak vagyunk a tengerek csúcsragadozóinak tekinteni. Hogy ez mennyire nem igaz, az hamarosan kiderül.

A kardszárnyú delfin a legnagyobb tagja a delfinfélék családjának. A legméretesebb megfigyelt példány közel 10 méteresre nőtt meg, súlya nem ritkán eléri a 10 tonnát. Zömök felépítése ellenére igencsak áramvonalas a teste, így ha nagyon megerőlteti magát, akkor elérheti az 50 km/h sebességet is a víz alatt. Viszonylag nehéz tehát elmenekülnie a zsákmánynak, ráadásul a szájában gömbölyű és rendkívül erős fogak egész hada sorakozik arra az esetre, ha fel kellene trancsírozni egy kis húst. Összezárt állapotban a felső fogak becsúsznak az alsó fogak között elhelyezkedő mélyedésekbe, szóval a mosolya kifejezetten szép. Lenne, ha mosolyogna. Ezt azonban ritkán teszi, maximum egy kiadós táplálkozás után. Zsákmányai közé tartoznak halak, teknősök, delfinek, fókák, bálnák, gyakorlatilag minden amiben van tápérték, és nem tud lenyomni egy orkát. Ilyen állat meg nincs, mint kiderült. Nemrég figyelték meg kutatók, hogy még a fehér cápa is az étrendjéhez tartozik, ha meglát egy orkát akkor menekül, ahogy csak tud, de ez nem mindig sikerül. Szóval mostantól a csúcsragadozó kifejezést kéretik mellőzni a cápák vonatkozásában, köszönöm.

A világ összes óceánjában megtalálható, a trópusi vizekben és a sarkvidéki környezetben is gyakran látni, ahogy csapatokban járőröznek a kardszárnyúak a vadászterületeiken. Kifejezetten nagy helyigénye van, hiszen naponta átlagosan 100 kilométert úszik, Katinka a fasorban sincs. Kiválóan elvan akár a nyílt óceánon, a sarki jégtáblák között, de gyakran látni vadászó orkákat folyótorkolatban is. Kanada partjainál rendszeresen megfigyelhetők, ahogy derékig-mellkasig érő vízben hozzádörgölik a hasukat a köves aljzathoz, valószínűleg így vakaróznak. Átlagosan maximum 5 percet van a víz alatt, aztán hangos szusszanással újratölti a tüdejét miközben a felszínre jön. A leghosszabb megfigyelt merülés több mint negyed óráig tartott, de az ilyen eset ritka.

Nevét a hátuszonyáról kapta, a hímek háromszög alakú, közel két méteres uszonyokkal büszkélkedhetnek, a nőstényeké kissé hátrahajló, alacsonyabb. Érdekesség, hogy a fogságban tartott példányok hátúszója “lekonyul”, elhajlik. A kutatók még nem jöttek rá, hogy ez miért van… Teljesen biztosan nem attól, hogy egy közel busz méretű delfint, ami naponta szereti leúszni a Budapest-Győr távot, azt bezártok egy picsányi medencébe, és ettől teljesen befordul, ugye? Az emberek vonatkozásában is gyakran hallani, hogy a durva pszichés tüneteknek fizikai elváltozásokat is okozhatnak.

Mivel az előfordulása gyakorlatilag lefedi a teljes földgolyót, így nem meglepő, hogy több fajtája is van. Összesen négy családba sorolják ezeket az emlősöket, a DNS vizsgálatok alapján jól elkülöníthetőek. Gyakorlott szem is könnyen megállapíthatja, hogy melyik típusról van szó, ha lát egy ilyen delfint. A sarki vizekben élő két fajta (B és C) példányai kisebbek, a fehér foltjaik kissé sárgás színezetet kapnak. A szem mögött elhelyezkedő világos folt is jól láthatóan különbözik mind a négy típus esetében.

Az összes fajtája társas lény, az egy csoportban élő delfinek jól láthatóan kommunikálnak egymással testmozdulatokkal, vízfelszínt paskolgatva, vagy akár szuszogva. Hangjuk erőteljes, a víz alatt jól terjed, tekintélyes távolságból is meghallják egymást. A visszaverődő hanghullámokat a vadászathoz is kiválóan tudják használni, gyakorlatilag szonárként alkalmazzák zsákmányszerzés közben. Láthatóan intelligens, és szociális lények. A második legnehezebb aggyal büszkélkedhetnek a tengeri élőlények között (a batár ámbrás ceté a dobogó felső foka), nem meglepő hát, hogy milyen könnyen alkalmazkodik a változékony körülményekhez is. Például vadászat közben gyakran váltanak stratégiát, ha az addig alkalmazott nem elég hatékony. Rendkívül tanulékony állatok, éppen ezért előszeretettel fogják be a fiatal példányokat, hogy aztán idomítás után félhülye turistákat szórakoztassanak valami delfináriumban.

Volt már szó a fogságban tartott példányokról. Az eddig elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy soha semmilyen formában nem lenne szabad szűk korlátok közé szorítani ezeket az állatokat. Egyrészt teljesen idegen egyedek kerülnek egymás mellé, amik vagy összeszoknak, vagy nem. A családjától elszakított fiatal kardszárnyúak érzékeny szociális léte gyakorlatilag megsemmisül, és nem is lehet többé helyreállítani. Az embereknél alkalmazott definíciókat nem lehet egy ennyire különbözően gondolkodó és érző lényre ráhúzni, de talán a depresszió ami a legjobban jellemzi a fogságban tartott delfinek állapotát. Van amelyik teljesen elhagyja magát, és fásultan csinálja azokat a feladatokat amiket az idomárok elvárnak tőle, és van az a fajta ami látszólag rendben van, de néha előtör mélyről valami, ami egyébként nem lenne jellemző az adott példányra.

A leghírhedtebb orka Tilikum volt, három embert ölt meg élete során. Két éves korában fogták be Izland közelében, és hamarosan egy kanadai akváriumhoz került, ahol két idősebb nősténnyel rakták össze a fiatal hímet. A hierarchia legaljára került delfint rendszeresen megtámadta a két nőstény, az agresszív viselkedésük megmaradt egészen addig amíg Tilikumot elszállították Floridába, az ottani Seaworld attrakciója lett. Ehhez persze az kellett, hogy előbb meghaljon egy ember Kanadában. A három kardszárnyú közösen megfojtotta az idomárt mikor az bement a medencéjükbe, mindezt a döbbent látogatók szeme láttára. A második haláleset elég bizarr volt, ugyanis egy 27 éves baromarcú fiatalember elrejtőzött a Seaworld területén, és zárás után meztelenül beugrott pancsizni Tilikumhoz. Reggel találták meg, az orka a hátán hordozta körbe-körbe a medencében. A halál oka fulladás volt, de azért sebeket is találtak a holttesten. Az utolsó áldozat 2010-ben vesztette életét, szintén egy idomár. A 40 éves nőt egy bemutató után közvetlenül Tilikum megragadta a hajánál fogva, és a víz alá húzva megfojtotta. A történteket megfilmesítették, a 2013-ban megjelent Blackfish című dokumentum film meséli el a kardszárnyú életét, és mutat rá a Seaworld és a hozzá hasonló parkok kegyetlen, és gyakran szakszerűtlen bánásmódjára.

A kontraszt a szabadon élő és a fogságban tartott állatok között úgy lesz teljes, ha megnézzük, hogy hány embert öltek meg vadon élő gyilkos bálnák. A mai napig egyetlen egy halálos támadást sem jegyeztek fel… A “gyilkos” sztereotípia az emberre nézve egyáltalán nem állja meg a helyét, tudtommal a legkomolyabb sérülést egy szörfös szenvedett, a lábát harapta meg egy kardszárnyú, valószínűleg tévedésből. Az emberek közelébe kerülve ezek az állatok kifejezetten érdeklődővé válnak, de agresszió jeleit nem mutatják. Gyakran lebegnek csónakok vagy hajók mellett függőlegesen, és a fejüket a vízből kidugva figyelik a kétlábúakat. Manapság egyre sűrűbben látni felvételeket, hogy emberek együtt úsznak ezekkel a csodálatos óriásokkal, és nagyon úgy tűnik, hogy mindkét faj kölcsönösen érdeklődik a másik iránt, méghozzá békésen. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy vadállatokról beszélünk, de nekem nagyon úgy tűnik, hogy elég biztonságos úszni a közelükben. Már csak azért is, mert a környéken garantáltan nem lesz cápa, ugye. Ma találtam ezt a videót, szerintem zseniális (a “drámai” jelzőt a címben mondjuk nem értem).