Papuli

Amikor Zentán kedves barátom és szerzőtársunk azt javasolta, hogy nézzünk be a Fapuliba, kicsit elgondolkodtam, hogy az valami romkocsma-e, de kiderült, hogy nem az, csak én vagyok süket.

Mondjuk nem csoda, hogy az agyam igyekezett rendet vágni az információk között, a Fapuli ugyanis nem Fapuli, hanem Papuli, ami nekem még kevesebbet mondott, mint az organikus állat. Mindegy, ha Rómába megyünk, viselkedjünk úgy, mint a zentaiak, ugye, úgyhogy kipróbáltuk. Illetve tam, mert ő már jól ismerte a műfajt, csak nekem volt új.

A Papuli ugyanis egy étterem, ahol egész sajátosan készítik a halászlét. A halászlé az az étel, ami talán a leghamarabb hozza ki az acsargó, gyilkos indulatot még a legjámborabb gasztrokedvelőből is, elég csak arra gondolnunk, hogy a bajai és a tiszai iskola hívei gyakran a legszívesebben megfojtanák egymást egy kanál passzírozott vagy passzírozatlan alaplében, tésztával vagy anélkül, attól függ, melyik frontot képviselik. Azt hittem, ezt talán csak egyszer sikerült túllépnem, mármint tapasztalatilag, amikor babérleveles-citromos korhelyhalászlét kóstoltam, ami valószínűleg mindkét iskola híveinél kibassza a biztosítékot, de persze ezt is lehet fokozni. Sikerült is: itt túrós csuszára merhetjük a levest.

Ez a Food and Wine szerint ez valami szegedi dolog lehet, miután rákerestem, a Papuli került előtérbe, méghozzá olyannyira, hogy valaki hungarikumnak javasolta ezt a fogást. Az előterjesztésben az szerepel indoklásként, hogy míg a szegedi lét a passzírozás határozza meg, nem a tudat, a bajait meg a gyufatészta, úgy a Papuliban kaphatót a szeretet. Tényleg nagyon kedves volt a kiszolgálás, és finom volt az étel is, de a szeretetnél engem jobban meglepett a csusza.

Na, az egy dolog, hogy túrós csusza jár a leveshez, ezt már paprikásnál megszokhattuk, de ez így mégis fura (állítólag negyvenakárhány éve titkos recept alapján készítik, amit csak egy kicsit finomhangoltak, a csusza-halászlé kombináció maradt). A dolog úgy néz ki, hogy kihozzák egy tányéron a csuszatésztát szalonnával és sajttal megszórva, meg egy kondérban a filéből készült levest (hozzám hasonló szálkaelleneseknek ez külön jó hír), aztán az ember eldönti, hogy bátor lesz-e (a felterjesztés szerint a vendégek 98 százaléka ezt rendeli, úgyhogy a legtöbben valószínűleg bátrak is).

Ez rímel a Lav sörre is, mert miközben ezzel szembesültem, azt is megtudtam, hogy a Lav az oroszlán mellett városi faszagyereket is jelent, erre utal a sör mottója is: „az vagy, vagy nem vagy az?”

Hát ezután nem lesz kekszfaszú az ember, és rá meri merni a levest a csuszára. (a történelmi hűséghez hozzátartozik, hogy már az információ előtt rámertem). Az eredmény: valószínűleg otthon nem állok neki csuszát készíteni a halászléhez, ami nem túl meglepő, mert halászlét se szoktam főzni, de meglepően jó, igaz, én a tésztával mindig szűkmarkúan bánok. Nekem a pirított szalonna tetszett a legjobban a dologban, ahogy beúszkál a puha halhús mellé, a túró egyáltalán nem volt zavaró, egyedül a csusza tetején lévő sajt volt az, ahol valahogy visszahőkölt a bennem rejlő Duchemin, aki hajlamos elfeledkezni azokról az estékről, amikor gazdateste két pofára tolja az olasz felvágottat.

Na, de ha már kipróbálja az ember, próbálja is elemezni az élményt: a végeredmény meggyőzött, bár még mindig nem hiszem el, hogy tulajdonképpen sajtos halászlét ettem. Mondjuk nem is tudom, min vagyok kiakadva, amikor már kóstoltam céklapálinkát meg kivis sört is – ez előbbi jó volt, ez utóbbi rossz, de mindkettő meglepő (sörfronton azért még tudnék mesélni a hányásszagú sörtől a komlómentes húsleves ízűig). A vége meg az lett, hogy a halászlémániás apámat egyszer el kell vinnem Zentára, mert lehet, hogy lehet, hogy a tésztának nincs helye a halászlében, de arról nem szól a fáma, hogy a csuszának sincs.

(Fotókat nem csináltam, csak zabáltam, a leadképen a Papuli felvétele látható)