Pásztorlány tarhonya

A tarhonya eleve egy furcsa valami. Sokáig nem tudtam, hogy tészta, azt hittem, növényszármazék, és tarhonyafán terem, esetleg aratják, mert mi értelme lenne picit lapított gyöngyöket formázni tésztából, amit aztán meg is pirítanak.

Egy csomó ilyen aprószemű beazonosíthatatlan izét használunk köretnek, pl. ott a bulgur (erről kiderült, hogy egyszerű búza), a kuszkusz (ami szintén lehet búza), az amaránt, ami valójában disznóparéj, vagy a quinoa, ami szintén paréj, csak nem disznó. Ja, és még a köles is hasonló, de azt legalább fölismerem. Szóval ebbe a sorba tökéletesen illeszkedett volna a tarhonya is, mert halványsárga, pici, gömbölyű és ehető, erre kiderül, hogy tulajdonképpen szeletelt spagetti. Most már csak azt nem tudom, miben különbözik a csipetkétől.

Azzal, hogy a tarhonyát növénynek néztem, az átlagosan retardáltak közé tartozom, mert vannak, akik áruházakban verekednek plüsszöldségekért. Vagy ott az egyik kollégám, aki meg van győződve, hogy a konyakmeggy konyakmeggyfán terem. Látszik, hogy nincs kellő élettapasztalata, mert akkor tudná, hogy a konyakmeggy kocsmapulton terem a serdületlen leányifjúság legnagyobb örömére. (Mondjuk, ő a rumos dióról is azt hitte, hogy egy speciális diófajta, mint a Milotai 10-es, úgyhogy a srác menthetetlen.)

De térjünk vissza a pásztortarhonyához! Ez egy roppant egyszerű étel, mert alig kell hozzá valami, ráadásul a lányos verzióból még ki is hagyunk egy összetevőt, hogy mérsékeljük a bonyodalmakat és a kalóriatartalmat.

Nélkülözhetetlen elem a füstölt kolozsvári szalonna, de ez úgyis van otthon, mert a spanyol tükörtojáshoz nem használtuk fel az összeset. Felkockázva megpirítjuk, aztán kihalásszuk őket az edényből. Ezután a tarhonyát pirítjuk meg ugyanezen a zsíron. Ez egy érdekes dolog, fogalmam sincs, miért csináljuk. Három tippem van: az egyik, hogy színátmenetes legyen, mert az izgalmasabb, a másik, hogy ne szívjon magába annyi vizet, amikor később felöntjük, a harmadik az íze: picit más, ha pirítják, de nem jelentősen. Mivel én szottyósan szeretem, ezt a pirítás dolgot nem veszem komolyan, de azért ímmel-ámmal én is átforgatom a kolozsvári zsírjában.

Felöntöm némi vízzel, visszapakolom a kolozsvárit, belekarikázom a csípőskolbászt, egy fél paprikát és egy közepes paradicsomot (ezt csak a színe végett) és jól összefőzöm. Ha elforrta a vizet, tulajdonképpen kész.

Az elhagyott összetevő a krumpli. Na, a krumpli tésztával elegyest számomra értelmezhetetlen, mint étel. Ennek a krumplis tészta (grenadírmars, aka gránátos kocka) a legtisztább megvalósulási formája. Az olyan, mintha köretet ennél körettel. Vannak furcsa népek, akik a krumplis tésztához még kenyeret is fogyasztanak, de ők a cérnametéltes húsleveshez is esznek kenyeret és a dinnyéhez is. Bocsássunk ezt meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek.

A pásztor(lány)tarhonya viszont krumpli nélkül is finom, de kell hozzá valami savanyúság, hogy kiadja az ízét. A tarhonya mellett szól továbbá az is, hogy Bernard szereti, márpedig amit Bernard szeret, az nagyon rossz nem lehet (kivéve: kapor, kömény és még egy csomó minden más, ami most nem jut eszembe). Erről többek között itt olvashattok:

Legénykonyha: Rendhagyó első kiadás