Skuggabaldur (Szkügga-Baldür)
„Tinta, papír, toll és zsák,/tört bors, kámfor meg tubák,/kondér, kötél, ablaküveg,/kender, len és cukorsüveg,/száz font kávé, két horog,/kis rum, gyömbér, jó borok…”
Ha Bernard és Vau egy háztartásban élnének, valahogy így képzelném a közös bevásárló-listájukat. Az ablaküveg első blikkre talán nem passzol, de ismerve mindkettejük kelekótya természetét, nem tartom kizártnak, hogy a közelükben viharosabban amortizálódnak a nyílászárók, mint más, konszolidáltabb lakóközösségekben.
Az érdekes az, hogy ezt a tökéletesen találó versrészletet (ami a megnyugtató „Bevásárló-lista a fűszereshez” címet viseli) egy fölöttébb baljós izlandi történet kellős közepén találtam, aminek a cselekménye kb. olyan távol van a Bernard-Vau-féle hipotetikus háztartástól, mint Reykjavík Tatabányától.
A verset ugyanis Baldur tiszteletes mormolja magában, miután rókavadászat közben többször elsodorja a lavina, majdnem kivájják a szemét a hollók, végül egy gleccser alatti kőlikba szorul napokra. Ilyen helyzetben én ugyan nem a következő tescos rendelésemen gondolkodnék, de nem vagyunk egyformák.
„Árnyék vetődött a hóra, s egyszer csak holló telepedett le mellette. Fejét félrebillentve szemügyre vette a hó fogságába szorult embert. (…) – Takarodj, rusnya Ódinn kutyája! De a holló, szokása szerint, nem engedelmeskedett. Károgva hívta társát és a madarak máris ketten voltak. (…) úgy tűnt, lakomához készülődnek. De amikor a nagyobbik elkapta a pap sálját és ráncigálni kezdte belőle a fonalat, Baldur tiszteletes úgy vélte, ideje kiverekednie magát a keményre fagyott hóból.”
Balszerencséjére a tiszteletes nem egyedül szorul a hó dugaszolta üregbe, hanem összezárva a macskaróka démonnal, akivel – mivel szeretne túljárni az eszén – a villanyosságról folytat vitát. Az igazsághoz tartozik, hogy a történet 1883 januárjában játszódik és a macskaróka a villamosság elterjedése mellett foglal állást, ami meglepően modern felfogás egy efféle ősi démontól, míg a tiszteletes teológiai érveket sorakoztat fel ellene.
Ha még nem ismernétek az izlandi illetőségű macskaróka démont (a Szküggabaldürt), tudjatok róla, hogy ördöngös jószág: házimacska apától és sarki róka anyától származik, nem fogja a puska, képes emberi nyelven szólni, sőt megátkozni is az embert és közvetetten akár a halálát is okozhatja. Nekem már rögtön az elejétől szimpatikus.
Nem árulhatom el, ki nyeri meg többször is a csatát, majd veszíti el a háborút és vele együtt az életét is, de nehogy azt higgye valaki, hogy a történet valami mese vagy bizarr hallucináció. Nem.
Ez a rövidke könyv megdöbbentően naturalisztikusan mutatja be a korabeli izlandi paraszti közösségek néhol kifejezetten kegyetlen, babonás világát: hogyan viszonyulnak az „ázsiai ártatlanokhoz” (Down kórosokhoz) és más félkegyelműekhez, mit kezd a falu az árvaságra jutott gyerekekkel, hogyan temetnek, miként vadásznak. És hogyan próbálnak ellenállni az európai modernizmusnak, ami akkor már az izlandi városokból a falvak felé szivárog. Ne legyenek illúzióink, a részvétlenség olyan fokait mutatják a szereplők, amit ma egyszerűen barbár kegyetlenségnek hívnánk.
A szerző neve (Sjón, eredeti nevén Sigurjón Birgir Sigurðsson) egyáltalán nem volt ismerős, ahogy az izlandi kortárs irodalom is csak annyira épült be a mindennapjaimba, mint a főzőtudományomba a görögszéna, a római kömény, pláne a kapor, de a faszi többek közt Björknek ír dalszövegeket, és állítólag versben, drámában és prózában egyaránt otthon van.
Nekem ez a pici könyvecske (A macskaróka a magyar cím, angolul The blue fox néven fut) eléggé bejött: végre nemcsak a jók, de a gonoszok is elnyerik méltó büntetésüket.
