Spanyolok a kertben 2.0

Aki követi anyám kertjének eseményeit, az tudja, hogy ádáz harcot vív a fékezhetetlenül zabáló spanyolokkal, akik eddig csak a borsót veszélyeztették, de most szintet léptek és a sokkal stratégiaibb paradicsom felé vették az irányt.

A borsó ugyanis csak mellékszál volt az egész konyhakerti történetben: arra használtuk őket, hogy előkészíttessük velük a talajt a paradicsompalántáknak (ld. nitrogén-feldúsítás a talajban), a paradicsom viszont nemcsak a következő évi kb. 20-30 üveg lecsó alapanyaga lesz, de paradicsomlevet is teszünk el literszám. Ezek aztán vagy koktél alapanyagként végzik (ez relatíve ritka, mert rühellem a vodkát), vagy – és ez a valószínűbb – betűtésztás paradicsomlevesként gazdagítják az otthoni csúcsgasztronómiát. (Igen, ideje elfogadni, hogy vannak, akik minden különösebb kényszer nélkül megeszik a paradicsomlevest.)

Az indiai futókacsa bérlés ötletét végül elvetettük, maradtak hát a hagyományosabb spanyolcsiga elleni szerek. Csakhogy egy doboz csigaölőért 2000 Ft-ot is elkérnek, ráadásul baromi gyorsan fogy, úgyhogy anyám megelégelte a dolgot és visszatért a hadviselés népi módszereihez.

Az egyik ilyen a sózás. A lényege, hogy a csigákat sóágyra helyezzük, ahol kedvükre vonagolhatnak (egyáltalán van ilyen szó?), majd egy csipet sóval a másik oldalukat is meghintjük, amitől összeasznak, mint valami ócska kígyómúmia. A módszer hátránya, hogy nekünk magunknak kell a spanyolokat levadászni. Ez a könnyebbik rész, mert nem egy fürge banda. A nehezebb a begyűjtés. Anyám annyira undorodik, hogy külön csigafogó felszerelést rendszeresített, az összecsigázott szerszámokat pedig többé semmi másra nem engedi használni, életük végéig viselniük kell ezt a bélyeget. További nehézség az aszalt csigák eltüntetése. Ez annyira megviseli, hogy rendszeresen tesómat kéri fel a feladatra.

A másik népi módszer a sörcsapda. Ahogy már korábban is írtam, a spanyolok igen vidám, sörkedvelő társaság (majdnem, mint az írek, csak azok csinosabbak). Mondanám, hogy buknak rá, mint kacsa a nokedlire, de nem láttam még kacsát nokedlizni, és a kacsákat most amúgy is más kontextusban látnám szívesen. Na, de a lényeg, hogy több kisebb pekedlit is leástunk a kert stratégiai pontjain (egyet épp a paradicsomágyásban), vettünk néhány doboz sört – ebből kettőt a csigáknak –, és feltöltöttük a mesterséges sörtavakat.

Egyetlen éjszakai csapdázással több mint 60 spanyolt sikerült begyűjteni!

Jelenleg a rendszer finomhangolása folyik, mert vannak gazdagabb kapással kecsegtető és csaknem csigamentes sörtavak is. Az előny egyértelműen a módszer kényelmessége, a hátrány a csigatetemek elrekkentése. Az aszott csiga se egy matyóhímzés, de püffedten a sörben lebegve a szokásosnál is visszataszítóbbak.

Anyám hosszas utálkozás után annyira volt képes, hogy söröstül-mindenestül összeöntse őket egy nagyobb szatyorba, amit kiakasztott a kerítésre (elrettentésül a többi csigának, gondolom). Ez már önmagában is kisebb csoda (mármint, hogy meg meri fogni a csigával teli dobozokat), ugyanis olyan erősen kígyófóbiás, hogy a gyógyszertárban nem fogadja el a kígyóemblémás szatyrot.

Innen tesómra várt a feladat, hogy lecsapolja a sört a spanyolokról, de itt aztán megállt a tudomány, mert anyám kikötötte, hogy a kukát – a svájci import kukánkat(!) – nem lehet összecsigázni. Szerinte az alkoholmérgezés és fulladás után még fel is kéne őket gyújtani, hogy biztosra menjünk. Talán valami középkori inkvizíciós tankönyvből merítette az ötletet. Mivel tilos az égetés – ez (felteszem) a kerti hulladék mellett a csigákra és boszorkányokra is vonatkozik – a veszélyeshulladék-lerakót javasoltam. Annyira kibaszottul undorítóak, hogy az már tényleg veszélyes.

Most már csak az érdekelne, milyen pofákat vágott a nyest a csigás-sörös tavacskákhoz, mikor hajnalban ballagott hazafelé az éjszakai partizásból.