Teljesen váratlanul megtanultam pálcikával enni
Erre én sem számítottam.
A pálcikával evés valami olyan dolog, aminek az elsajátításához születni kell állítólag.
A kínaiak és japánok előszeretettel szopatják ezzel a normális étkészletekhez vagy akár titán sporkhoz szokott halandókat.
Utazó riporterként a legutóbbi kalandozásaim során óhatatlanul belefutottam ebbe a kellemetlenségbe és igazából ha a szusibárban két pálcikából vagy egy kanálból lehet választani, akkor nem marad túl sok ötlet.
Szusit kanállal? Az prosztóbb mint Crocs papucsban menni operába.
Ezt a fotót be is kommenteltem, akkorát bénáztam, hogy ilyen tíz centire se hajolgattam a wasabihoz, a tarkóm is beleborzongott, ennek ellenére esett szét az egész rizsás izékah.
Tegnap viszont arra ébredtem, hogy egészen elképzelhetetlen, hogy ne lennék alkalmas ennyire egyszerű dologra.
És tessék.
A tésztát és hozzá a buggyantott tojást is simán elmajszoltam pálcikákkal. Valahogy kifejlődött a finommotoros képesség, hüvelykujj-mutatóujj-középső ujj nekiálltak együttműködni.
Az van, hogy mondjuk taro szerint a borsó és hasonlók környékén jönnek az igazi kihívások, de miután végül apró tésztadarabkákat is fel tudtam egyenként szedni, azt gondolom, hogy a gömbölyded formák sem fognak többé az utamba állni.
Legfeljebb echte paraszt módra kihörpölöm és pont leszarom, hogy ki mit gondol.
Vagy jön a spork.
Post Comment
You must be logged in to post a comment.