Two minutes to midnight
A Doomsday Clock ketyeg, két percünk van az Apokalipszisig.
1947 tavaszán néhány tudós azon gondolkodott, hogy vajon mivel lehetne ráhozni a frászt az emberekre – az atombombát már feltalálták és kifejlesztették, de valami közérthetőbb dolgot kerestek, amivel könnyebb azonosulni, így született meg a Doomsday Clock. Az óra azt szimbolizálta, hogy az emberiségnek mennyi ideje van még hátra, mielőtt lenullázza ezt az egyébként is döcögősen működő civilizációt, és nukleáris télbe borítja a bolygót. Az órát eredetileg hét perccel állították éjfél előttre, ugyanis Martyl Landsdorf, az órát megrajzoló grafikus szerint „ez így jól nézett ki”. Úgy tűnik, hogy a hét perc túl soknak tűnt ahhoz, hogy mindenki kellőképp beszarjon – ennyi idő alatt az ember simán elszív még egy utolsó cigarettát és iszik hozzá egy korsó sört –, így mindössze két évvel később a Bulletin magazin szerkesztője, Eugene Rabinowitch kicsit előrébb állította a percmutatót (nem is annyira kicsit: négy percet tekert rajta). Kösz, Eugene, ennyit a búcsúcigiről. Viszont legalább öngyújtót nem kell keresni:
Ez az év mondjuk rá is lapátolt egy kicsit az atomparára: a szovjetek ekkor tesztelték a saját atombombájukat, és megkezdődött a nukleáris fegyverkezési verseny. A Bulletin egyébként azóta is folyamatosan szórakozik az órával, 1947 óta oda-vissza állítgatják attól függően, hogy mennyire tűnik épp valószínűnek, hogy egy szép hétfői napon mindannyian szublimálunk, és hogy a túlélők egy élőszereplős előadásban emlékeznek majd meg a nagy sikerű Fallout-játékokról. Egyébként néhány alkalommal igencsak sietni kellett volna az állítgatással, ha még szublimálás előtt be akartuk volna állítani a pontos időt – erről itt, itt és itt írtunk.
Azt, hogy milyen messzire vagyunk az apokalipszistól, valójában nem a grafikus vagy a Bulletin szerkesztője dönti el, hanem egy atomfizikusokból és egyebekből, többek között Nobel-díjas tudósokból álló stáb, szóval ha ők azt állítják, hogy ideje elkezdeni aggódni, talán igazuk is van. Jelenleg két percünk maradt, ami elég szarul hangzik – ahhoz képest legalábbis biztosan, hogy 1991-ben tizenhét percünk volt még.
Hülyeség? Lehet, de a Doomsday Clock nem ad világos előrejelzést a jövőre vonatkozóan. Néhány évvel ezelőtt az atombomba mellé bevették még azokat az egyéb kreatív módszereket is, amivel kipusztíthatjuk magunkat, ez is sietteti a világvégét, az egész hercehurca végső célja pedig leginkább az, hogy ha egy szép napon (egész biztosan nem egy hétfőn) ránéznénk az órára, rádöbbennénk, hogy kurva kevés időnk maradt, és abbahagynánk ezt az egész hülyeséget.
Vagy feltankolhatnánk konzervekből és elkezdhetnénk ásni a bunkert a kert végében.
Vagy megpróbálhatjuk meghallgatni a vonatkozó Iron Maiden-számot, csak sajnos a hátralévő idő nagyjából csak a szólóra lenne elég.
(Grunge)
