Vibrációs nyúltetem, avagy húsvétkor arcon fújtam kölnivel néhány látássérült embert, akik a feleségem fejbőrét alkotják

Az állatvédők felhívják a figyelmem, hogy ne adjak élő élő nyulat a gyereknek húsvétra. Szóval kinyírom, amit vettem neki, és úgy adom oda.

De annak meg nem örül igazán.
Összességében tehát az állatvédők baszták el a négy éves Adorján húsvétját, nem én.
Először hozzá sem akar nyúlni az új barátjához, ezért kirántom a dög nyakából kiálló kést, hátha ettől barátságosabbnak találja majd tapsi urat.
De a véresen tátongó seb megriasztja a lurkót. Beledugom tehát a döglött nyúl nyaksebébe a gyerek pókemberes elektromos fogkeféjét, tudniillik azt annyira szereti, hogy talán még egy döglött nyúllal is képes megbarátkozni miatta.
A Colgate Kids Spiderman szupertartós elemes gyermekfogkefe valóságos csodát tesz: ahogy rezegni kezd, rángatózni kezd tőle a nyúltetem, mintha csak élne a bestia, Adorján pedig rögtön összehaverkodik a döggel.
Telnek a napok, telnek a hetek, és elválaszthatatlan cimbik lesznek: a gyerek mindenhová magával cipeli a vibrációs nyúltetemet. Zizegő sötét felhőként követik őket a legyek. A nyúlból férgek potyognak, és bűzös, habos folyadék csöpög, amit kurvára képtelenség kimosni a szőnyegből.
Tiszta hülyék ezek az állatvédők.
Így élünk-éldegélünk aztán, amíg a kis Adorján el nem kap valami rusnya fertőzést a szétmálló nyúltetemtől. Először itt-ott elfeketedik a kisfiú bőre, később felpuffad, mintha maga is hulla lenne, amit feszítenek a gázok. Negyven fokos láza van, a nyelve meg akkorára dagad, hogy nyöszörögni is képtelen. Ekkor döntök úgy, hogy száműzzük tapsi urat a picsába. Szerencsére könnyű elvenni a gyerektől a hullát, mert nem sok erő maradt már a lurkóban, hogy tiltakozzék. De sajnos mit sem ér, hogy kihajítom a kukába a dögöt. Adorjánt ellepik tapsi úr legyei, és riadtan veszem észre, hogy már nem is lélegzik. Maradjunk annyiban, hogy az állatvédők ölték meg a kis Adorjánt, nem én.
Persze ezzel csak magamat ámítom: a feleségem az én heréimet fogja forró vasalóval megsütögetni, ha rájön, hogy mi történt a fiunkkal, nem pedig az állatvédőkét. Ám ekkor remek ötletem támad. A konyhakéssel apró sebet ejtek Adorján nyakán, és a sebbe dugom a pókemberes elektromos fogkefét. A Colgate Kids Spiderman szupertartós elemes gyermekfogkefe valóságos csodát tesz: Adorján rángatózni kezd, előre-hátra csuklik pici feje, amitől hatalmas felhőben szállnak fel róla a legyek. Egyszóval pont olyan, mintha élne!
Valószínűleg nem lesz nehéz átverni vele a feleségem, mert az igazat megvallva nem lát túl jól szegény. Igazából nem is ember, inkább afféle tömörülés: apró, pár centis látássérült emberek alkotják a testét. Képzelheti mindenki, mennyire vaksi a feleségem: egyetlen látásképtelen is kellően vak, hát még több száz egymáshoz tűzve. Mert a nejemet pont így kell elképzelni: ezek a miniatűr vakok, akik egyébként külsőre teljesen normális pucér férfiak és nők, eltekintve attól, hogy milyen aprócskák, mintha finom damillal lennének összevarrva az oldaluknál, a talpuknál és a fejüknél. Akadnak köztük teljesen vakok, akiknek apró botjuk van és fekete napszemüvegük, de közepes látássérültek is. Szóval ez a biológiai tömörülés nagyjából ember formába rendezkedik, mint sejtek, építik fel a feleségem, aki bár távolról nézve akár normális nő is lehetne, közelebbről szemlélve jól látszik, hogy afféle szétfolyó bőrmassza – amikor közlekedik, mintha darabokra akarna esni. Ez azért van, mert a kis emberkék mozgása nincs összehangolva, amikor az egyik erre akar menni, a másik már megindult arra. Ez olykor csúnya balesetekhez vezet: ha három apró világtalan a nejem talpán elindul jobbra, egy másik meg balra, akkor a három emberke simán kiszakítja a másik csöpp fickó karját a vállából. Így aztán folyton új és új apró sebek nyílnak a nejem bőrén, úgy csúszik a csordogáló véren, mint csiga a nyálán.
Ez talán biztosíték lehetne rá, hogy a feleségem ne vegye észre, hogy a köcsög állatvédők kicsinálták Adorjánt, ám meglepő módon a feleségem maga, hiába vak emberekből épül fel, nem teljesen világtalan, csak közepesen látássérült. Pedig a szemgolyóit is pici vak emberek gubószerű tömörüléseként kell elképzelni, valahogy mégis képes velük a formákat és a színeket valamilyen módon érzékelni.
Attól tartok, eléggé bepipulna, ha kiderülne, hogy meghalt a gyerekünk. Egészen megszokta már, hogy itt lebzsel körülöttünk. No meg összehozni sem volt egyszerű feladat. Mivel a méhét is összekapaszkodó vak emberek alkotják, az orvos nem biztatott túlzottan minket. De mi kitartóan próbálkoztunk. Nekem persze nem esett nehezemre: az elején mondjuk idegenkedtem a gondolattól, hogy egy csapat látássérült közzé dugjam a péniszem, mivel a nejem hüvelyét egy folyosónyi vak emberként kell elképzelni, de aztán a miniatűr tapogatózó kezek a makkomon meggyőztek róla, hogy a gyerekcsinálás jó buli. Kicsit sajnáltam is, hogy aztán összejött a dolog, és már nem kell minden este próbálkozni. Bezzeg a feleségem hüvelyét alkotó összekapaszkodó vak emberek nem sajnálták: amennyire láttam a vagina bejáratnál, egyiknek-másiknak sikerült valósággal ledörzsölnöm az arcát a farkammal, eltörni a koponyáját vagy kinyomni a szemét.
Igencsak meglepődtünk aztán, amikor megszületett Adorján, és kiderült, teljesen egészséges. Kicsit sem hasonlított az anyjára: nem apró emberek alkották a testét. Pedig sosem felejtem el, a kis hasába futó köldökzsinórt mintha miniatűr látássérült emberekből sodorták volna. Az orvos, mikor elvágta, félbe kellett vágnia egy csomó aprócska látássérültet, ami akkora traumát okozott neki, hogy néhány hét múlva felakasztotta magát.
Két éves korára derült csak ki, hogy Adorjánnak sem tökéletes a látása. Ám a szemész megnyugtatott, hogy semmi komoly, csupán született kormánypárti szavazó, és így bizonyos dolgokat nem lát csak: a bezárt ellenzéki média székházát, vagy a mélyszegénységben élő embereket. De ezzel bőven együtt lehet élni. Kivéve persze ha megölöd egy döglött nyúllal, majd vibráló fogkefét állítasz a nyakába.
Eljön a vacsoraidő, a nap azon része, amikor együtt van végre a család: a vibráló halott Adorjánt leültetem, és villát adok a kezébe. A feleségem vele szemközt ül, az ujjait alkotó kis vak emberkék megpróbálják átölelni a saját evőeszközét. A nejem láthatóan nem vette még észre, hogy a kisfiunk halott, próbálom tehát kerülni a kényes témákat, úgymint a döglött nyulakat, a fertőző betegségeket, valamint a sejtbomlást. Ám nehéz ezekről nem beszélni egy családi vacsorán. Egyedül a halott fiunk nyakából kilógó Colgate Kids Spiderman szupertartós elemes gyermekfogkefe kitartó berregése töri meg a kínos csöndet, amiről sikerül beadnom a feleségemnek, hogy a fejünk fölött lévő csillár adja ki ezt a hangot.
– Elmúlt már húsvét? – kérdezi váratlanul a nejem. Sosincs képben a napokkal, a szemgolyóját alkotó vak emberek nehezen silabizálják ki a naptáron a dátumokat.
– El – felelem, majd a halott Adorján után kapok, aki majdnem ledől a székről, arccal a konyhakőre.
– Ó, Adorján, hát meg se locsoltál engem! – panaszkodik a nejem.
– Hagyd már azt a gyereket, túl idős az ilyen baromságokhoz! – csattanok fel.
– Négy éves! – tiltakozik a feleségem, mire legyőzötten felállok az asztaltól, és azt mondom: – Jó, akkor hozom azt a hülye kölnit!
Cseppet sem egyszerű egy halott négyévessel meglocsoltatni a feleségem. A kezébe adom a kölnit, majd odacipelem a testét az anyjához, és próbálom úgy operálni a kezecskéjét, hogy sikerüljön lenyomni hideg ujjacskáival a kölnisüveg spriccelőjét, arról nem is beszélve, hogy közben elváltoztatott vékony hangon próbálok valamiféle húsvéti versecskét elmondani, amiben nincsenek döglött nyulak, fertőző betegségek vagy sejtbomlás. Nem sok ilyen húsvéti mondóka van. De csak sikerül: a kölniből kispriccelő illatos, alkoholos lötty telibe találja néhány aprócska vak ember arcát, akik a feleségem kopasz fejbőrét alkotják. A mini látássérültek fájdalmasan sikoltani kezdenek: – Megvakultam! Megvakultam!
Néhány szomszédos apró vak ember bepisil ijedtében, a sárga lé lecsorog a feleségem mosolygó arcán, rá a tányéron lévő szafaládéra.
– Várjál, Adorján, jár neked a piros tojás! Ó, de hová is tettem? – motyogja a nejem, majd feláll az asztaltól, de láthatóan nem biztos benne, merre is akar elindulni.  Ekkor hirtelen összeesik, és rángatózni kezd, ahogy a testét alkotó miniatűr vakok mind megindulnak másfele: néhány vak biztos benne, hogy a konyhaszekrényben van a tojás, megint mások szentül emlékeznek rá, hogy a nappaliban lehet. Újabb és újabb sebek nyílnak a feleségemen, ahogy a több száz kis vak ember mind más irányba próbál elindulni, és az őket összekötő damil feltépi bőrüket. Apró, recsegő hangokkal telik meg a konyha: miniatűr végtagok szakadnak ki, befőttes gumi vastagságú belek fordulnak ki a hasakból, fejek gurulnak messzire a konyhakövön mini vércsíkokat húzva. A feleségem gurgulázó hangok közepette lebomlik, apró mocorgó cafatokra hull ott a konyha közepén, biológiai szövetmassza hulladékká foszlik, húspempővé mállik, amiben itt-ott, mint izgatott nyüvek, jajongó, sérült látássérültek vergődnek. Bambán tátogok. Beszarás. Ez a legelbaszottabb húsvéti tojáskereső jelenet, amit eddig láttam, talán még Adorjánt is felzaklatná, ha nem lenne egy hulla, akinek pókemberes fogkefe áll ki a nyakából.
– Remélem most büszke vagy magadra, kicsináltad anyád! – mondom Adorjánnak, aki bűntudatosan berreg elektromos fogkefehangján. De remek ötletet ad. Leszaladok a boltba, veszek egy másik pókemberes kütyüt, aztán seprűvel nagyjából összeseprem a nejem szomorú maradékát, egy csomó ripityára szakadt holttestet, a vibráló fogkefét pedig a vérző kupacba dugom.
Nézem a családom. Vidáman berregnek a szobában. A vibráló húskupac mellett Adorján ingatja oda-vissza a fejét.
Hiába, no, a Húsvét a feltámadásól szól. És még az állatvédők sem tudták tönkretenni.