Visszatért az ISS parancsnoka – persze, hogy a szarásról faggatták
665 űrben töltött nap után sikeresen landolt Peggy Whitson, elmesélte, milyen volt szarni odafenn.
Könnyeivel küszködve adott mélyinterjút a Business Insidernek, szegény többé nem mehet vissza szarni, mert elérte a sugárzási dózis küszöbértéket és a szemét NASA nem engedi vissza. A 665 nappal a legtöbb időt űrben töltött amerikai asztronauta, csak a szovjet és orosz kozmonauták tartózkodtak többet odafenn. A Nemzetközi Űrállomás parancsnokának lenni sem semmi, ezt sem sokan mondhatják el.
Először a könnyedebb ügyekbe avatta be a kíváncsi olvasókat. 2008 óta, mikor az STS-126 űrsikló küldetés új színt hozott az űrállomás életébe, egy 19 ezer dollár értékű orosz űrbudi szolgálja az asztronauták és kozmonauták mindennapi ürítési igényeinek kielégítését.
Azt gondolom többen tudják – hiszen már írtunk róla -, hogy kb. három óránként kötelező meglátogatni a budit, ugyanis gravitáció hiányában a hólyag máshogy terhelődik, elmaradhat az inger és kész is a baj. Foltos lesz a nadrág. Már elmúltak azok az idők, amikor űrpelus védte az asztronautákat a kellemetlenségektől, az Apollo küldetések végeztével átálltak a rendes budik használatára. Peggy szerint ugyan nem teljesen hotelszerűek az állapotok, de szokható, olyasmi, mint egy kemping.
Látható (itt még szállítás előtt oda van csak duct-tape barkács módon rögzítve a pisilőcső jobbra fent), hogy a két funkció külön lett választva, a pisi jobbra a gégecsőbe, a kaki pedig abba a szépen csillogó konyhamalacba kerül. A pisit ugyanis 85%-ban újrahasznosítják, a vizet nem szabad elpazarolni. Az egyik legértékesebb dolog odafent a víz, mert nem esik az eső és nincs kispatak sem, hogy csobogna. 8 nap a folyamat, de utána ihatják egymás kihugyozott folyadékait, hogy utána újra kihugyozhassák és megihassák. Egymásét. Űrszokások, na.
A kakival más a helyzet. Ez a fehér izé ott a konyhamalac tetején valójában egy aprócska nyílást takar és abba kell becélozni. Peggy szerint ezt mondani persze könnyebb, mint végrehajtani, de még mindig jobb, mint puszta kézzel kapkodni az elszabadult űrkaka után. Drága a víz a kézmosáshoz is, arról nem is beszélve ha belemegy a hajadba. Mindenesetre mindenki a saját kakijáért felel, ha nem sikerült a célzás, marad a kakavadászát. Persze az űrvécé vákuumos, látszik ott a vákuumcső bevezetés balról, szóval ahol a természet és a gravitáció nem segít, ott az emberi lelemény még mindig tartogathat megoldásokat.
A történet vége az, hogy a szart jól bezacskózzák és a lezárt, teleszart zacskókat gumikesztyűben rakosgatják a kakatároló konténerbe. Amikor eljön a szardobálás napja, érzékeny búcsút vesznek az telefosott-teleszart konténertől is és pályára állítják, abban a reményben, hogy a Föld légkörébe érve maradéktalanul porrá ég az egész. Tehát ha váratlanul űrszarpor esne a fejetekre, ne csodálkozzatok. Miattuk van. Ha viszont nem sikerül a pályát eltalálni, az a rosszabbik eset, mert egy alaposan telefosott konténertől meghalni ha fejbebasz, valamivel kevésbé elegáns, mint egy gránit szemöldökfától.
Az űrbéli kakakutatás a szívünk egyik csücske, itt olvashattatok róla korábban:
