Csőmozi #88: Zár a vidámpark – Lelkek karneválja

Az amerikai horror egyik első nagy tévelygője.

Világok közt ragadt, bizonytalan státuszú halandókkal kísértetfilmet csinálni nem új, az utóbbi évtizedekből csak az ismertebbek a Más világ Henry James csomószor feldolgozott kisregényéből (A csavar fordul egyet), Jákob lajtorjája vagy M. Sanyamalanyaman nagy dobása (Hatodik érzék), az obskurusabb második vonalból rögtön itt a rovatban a Dead of night, és Grace vagy Lisa szenvedései az ördöggel. 1962-ben az egyslágeres Herk Harvey amatőr szereplőivel és csekély költségvetésből máig ható apró alapművet tett le a… hínártól csöpögő asztalra a műfajban, majd halott hőseihez hasonlóan ment a feledésbe.

A jól vasalt örök ’50-es években (az évtized, ami David Lynch szerint Amerikában mindent meghatározott és azóta is tart), vagy a következő elején, mindegy, csirkeversenyző (drag racing vagy a nyuszievagy típusú vetélkedés) fiatalok kocsijából néz ki máris kicsit meredten és értetlenül Mary, mint aki nem érti, mi köze ehhez az egészhez. Vagánykodó barátnőinek köszönhetően a hídról folyóba zuhant autóban ő az egyetlen túlélő, szörnyű tudás birtokában, sárosan kimászva a partra folytatná is kissé merev mindennapjait, mintha semmi sem történt volna. Az elszigetelt leány a láthatáron minduntalan feltűnő, elhagyott tóparti vidámpark és egy jóval ijesztőbb, kikent szemű jelenés hatására mégis visszafordul az őt kihalászók városkájába, és elhelyezkedik a templomban mint hivatásos orgonista, ezt a filmzene is kihasználja.

A félelmetes jelek, ahogy szoktak, szaporodnak, a szörnyű alak (a rendező játssza) sem tágít, kicsit mintha a radírfejű Henry Spencer irgalmatlanabb és halottabb hasonmása lenne – DL vajon látta? A történések ma már nem meglepők, aki akár egy Alkonyzóna-epizódot is látott 50 éve, annak sem lehettek, a lényeg a műkedvelő még el nem bonyolított, naiv előadói tehetsége, amivel a lenyűgöző fekete-fehér képeken ábrázolja a hősnő kilátástalan téblábolását a sokkoló igazság felé. Ő sem akarja megtalálni, egyetlen vágya, hogy hagyják békén bérelt szobája és a karzat magányában, de az egyébként igen rövid múlt errefelé nem olyan, hogy bárkit békén hagyna. Candace Hilligoss a női főszerepben mint egy még katatónabb Catherine Deneuve az Iszonyatból, hol menekülne, hol beleállna a kísértésekbe, nyilván egyik sem vezet sehová, illetve minden ugyanoda. Primitív macskaugrasztásos ijesztgetés helyett sima költői őserő, ahogy pl. az ignorálódás áruházi rémálomjelenetéből a napfényben csicsergő madár hozza el a kiutat, bár csak átmenetileg. Mary egyszerű melós udvarlója egyszerű módszerekkel jön, a döntő pillanatban, amikor a nő nehézségeivel kellene szembenézni, persze lelép, a jóságos doktor a világ legijesztőbb széktámlájává alakul át, hiába vágjuk jó előre, mi lesz, ha megfordul. A meddő vidámparkban, egykori erőltetett vagy talán valódi örömök honában csak árnyékok, messzi hangok pöccintenek néha ide-oda egyet a szanaszét heverő szemétből. A rémségek helyén, mint fent, megtisztulás nincs, csak a teljes és immár végső pusztulás. Katarzisnak kicsit durva.

(A magyar címre feljogosít, hogy kijött hazánkban dvd-n, turkálóban és azon kívül is kapható a Soundcard Kft. roppant hülye borítóképével.)