Csőmozi #148: James Onedin és az atlantiszi marslakók – Warlords of the deep

A címben tulajdonképpen benne is van minden, úgyhogy ennyi a cikk, köszöntem.

Kicsit bővebben: a Warlords of Atlantis néven is feledésbe merült ’78-as alkotás régimódi kalandvetítés abból a fajtából, aminek klasszikus (öhm, botegyenes) vonalvezetéséért és önfeledt bugyutaságáért olyannyira tud lelkesedni a cakkra vágott szakállú hipszterektől a szórakoztatóipar romlásán búsongó, mindenben legalább minimális, de azért szabad szemmel is észrevehető mértékű szellemi befektetést keresgélő connoisseur-ekig szinte mindenki. Valójában én is, pedig az opus kb. annak a D&D kalandnak a mozgóképi megfelelője, amiben lemegyünk 200 orkot leverni a dungeonba egy láda aranyért, csak a játékosi (itt: színművészi, ill. kisebb részben műbefogadói) attitűdnek hála mégis vigyorogva kerülünk elő a végén, még ha a cselekményben a tudománytalan-fantasztikus tengermélyi közhelyeken kívül nagyítóval is kár keresni bármit.

A gyarmatasító kor alkonyán, 1896-ban a Texas rózsája a Bermuda-szigetektől délre szeli a habokat, fedélzetén amerikai-brit expedícióval. Az amerikai fenékrúgó modort és a pénzt Doug hozza, a bogaras, ám roppant udvarias nagybrit lekezelést nem más, mint Charles (Aitken). A plakátokon az előbbit alakító Doug McClure szerepel szinte mindig nagyobb betűvel, noha mifelénk Peter Gilmore, azaz maga James Onedin vésődött be pár nagyságrenddel mélyebben. A humor visszatérő forrása, hogy az egyik állandóan Charlie-nak szólítja a másikat, de a páros a férfias haverfilmek kettőseihez méltón viselkedik két – másnak leadott – hirtelen tasli és szemüvegigazítás közt. Charlie apja, az öreg Aitken professzor nem hisz a babonás tengerésznép pampogásainak, pedig kellene: az expedíció büszkeségével, egy optikailag feltuningolt búvárharanggal kiemelt, pár méteres aranybálvány a matrózok körében nem annyira a tudásszomjat, mint inkább a kapzsiságot kelti fel. A lázadást a helyiek jól idomított, óriás házőrző polipja szakítja félbe (vicces őskorszaki gumiszörny is szembejön addig a tenger fenekén) egyenesen az elsüllyedt, pontosabban víz alatt rekedt kővilágba, Atlantiszra vonszolva a túlélőket!

Az elsüllyedt földrész itt a Marsról csapódott be üstökösként, mint az intróban látni és ha jól értettem. A sumér parókát és archaikus futurista szerelést viselő, emberformájú idegenek természetesen Atlantisz legendájából szövik a cselt és rabolják az arra járókat rabszolgának, mert úgy tűnik irgalmatlan übermensch jellegük mellett sem tudnak szaporodni, ráadásul minden high-tech és agyi tudományuk ellenére képtelenek megvédeni a városaikat az arra kószáló stúdiószörnyektől. Ennek köszönhető, hogy pl. a peches rabszolgák régi hajóágyúkkal durrogtatnak és fadarabokkal böködik a rettenetes zaargokat, meg az olyan mókás jelenetek, hogy a romantikus intereszt helyi leány, név szerint Delfin apja, aki egyébként a Mary Celeste túlélője, kis műanyag figurává lényegülve fityeg a szörny szájában, amikor eléri a vég. Delfin amúgy azért nem szökhet meg Douggal, hiába szövődtek köztük gyengéd érzelmek, mert az atlantiszi levegő a sima földi embert pár nap alatt kinyírja, ezt elkerülendő a rabszolgatartók kopoltyút műtenek a fülük mögé, akkor viszont már nem távozhatnak.

Az expedícióra is ez a sors vár, kivéve Jamest, az ő képességeit felismerve az atlantisziak maguk közé emelnék a telepatikus jövőbelátó kristálysisakkal, leszippantva az agyát. A csökkent értékű übermenschek ui. csak az akarat diadalával építhetnek maghasadást és léphetnek le bolygónkról a járulékos veszteségekkel mit sem törődve, ám az ördögi tervnek betesz Doug a barátaival és azzal, hogy az igen rosszul őrzött fellegvárba belógva földhöz vágja a sisakot. Atlantisz urainak úgy másfél lépés távolságból erre a szemöldökük sem rezdül, csak a szökevények után küldik a mutáns halfejű kivégzőosztagot. Efféle kalandok sorjáznak a festett hátterek és az ősi falakat alakító máltai romok előtt, váltakozva jobban-rosszabbul sikerült pályaközepi stop-motion szörnyek és a főmonszter, az óriáspolip támadásaival, legjobb a brekegő repülőhalak rohama. A fantasztikusnak szánt atlantoid blődli beilleszthető az olyan filmek sorába, mint a Halemberek szigete vagy az Atlantisz fosztogatói, valószínűleg az ihletődés esete is fennforog, mármint innen azok felé. Szóval bulvárosan szólva ha csak egy filmet nézel meg, amiben James Onedin kávéskannával csapkodja az éppen hajót bontó polipot, ez legyen az, látható pl. itt, kispolgároknak Netflixen is.