A helyi arcokat kell követni
Ez az egyszerű mondás nagyon sok helyen megállja a helyét, ha ismeretlen terepre téved az ember. Legyen szó vitorlázásról, sziklamászásról, vagy jelen esetben a siklóernyőzésről. Az ok roppant egyszerű, ha idegen helyen járunk, mindenképpen érdemes kikérni azoknak a véleményét, tanácsát, akik ismerik az adott placcot, mint a tenyerüket. Sok kellemetlen meglepetéstől megkímélhetjük magunkat, ha az adott helyen profinak számító embereket követve indulunk útnak.
Ennek a szellemében követtem a kisbuszt a szűk szerpentinen, és bíztam benne, hogy jól fog elsülni a dolog. Az agyamban hátul valami mondogatta, hogy nem lesz ez jó. Egész egyszerűen nem lehet jó. De a kétségbeesett bízni akarás legyőzte a racionalitást, nyomtam tovább a gázt a hajtűkanyarokban, hogy lépést tartsak a szemmel láthatóan rutinos sofőr mögött. Nyeltem a vastag dízelfüstöt, és csimpaszkodtam a Transporter hátuljába, miközben egyre magasabbra jutottunk a Hohe Wand oldalában.
A meteor szerint jó idő volt várható. Ideális szél, csapadék nélkül ráadásul, ami nagy szó, tekintve, hogy mindenhol máshol szakadó esőt jósoltak a levelibékák. Már látótávolságban voltam kint az autópályán, amikor a nap is kisütött pár percre. Akkor még vigyorogtam, csapkodtam a vállam, hogy nem véletlenül utaztam sok száz kilométert a hosszú hétvége első napján egy kis repülésért. Aztán befordulva a völgybe lelohadt a lelkesedésem. Hohe Wand függőleges sziklafalai csak félig látszódtak, kb 150 méter volt szabadon. A többi rész pedig vastag felhőben ült, és röhögött rajtam.
Itt akarsz repülni, hülyegyerek? Sok szerencsét, balfasz!
Már csak tessék-lássék nyomtam a gázt, és próbáltam kitalálni, hogy mi legyen. Ha már idáig eljöttem, akkor csak fel kellene menni, nem? Hátulról megszólalt a hang, és gúnyosan röhögve kérdezte, hogy minek, te barom? A pöcsödet sem fogod megtalálni fent a hegyen a sűrű felhőben, nemhogy még repüljél is… A panorámának is lőttek természetesen, szóval tiszta benzinpazarlás. És ekkor láttam meg a kisbuszt. A helyi siklóernyős klub logója volt az oldalán, tömve volt pilótákkal, és padlógázzal száguldottak fel a szerpentinen.
Baszki, a helyi arcok mennek fel, tuti repülés lesz!
Szóval így kerültem mögéjük, és autóztam fel a hegyre. Féltávon már ráncoltam a homlokom, a felhő gomolygott a motorháztető fölött, vastagon hömpölygött a fenyők törzsei között. A látótávolság nagyjából az alig-alig, és a lófasz között valahol. De mindegy, hát a rutinosak mennek felfelé, ők biztosan láttak valami bíztatót a meteor jelentésben. Kitartás, lesz itt repülés!
A parkolóban melléjük húzódtam, és lendületesen kikászálódtam a kocsiból. Gyanakodva nézett rám a maréknyi ember, de azért visszaköszöntek. A német nyelvvizsgám már olyan régen volt, hogy nagyjából kitörölhetem vele a seggemet, szóval angolul kezdtem el magyarázni, hogy mégis mi a rossebet akarok. Ők kb úgy voltak az angollal, mint én a némettel, de azért csak sikerült szót érteni.
Kiderült, hogy egész délelőtt repültek, méghozzá igen jókat. A felhő körülbelül fél órája ült rá teljesen a hegyre, ráadásul ez napokig nem is fog változni. Szóval sajnálják, de hiába kepesztettem fel utánuk. A kérdésre, miszerint akkor ők mégis mi a faszért jöttek fel, egy lesajnáló mosolyt kaptam, miközben a parkoló végében álló panzióra böktek a fejükkel.
Itt van a szállásunk.
Nabazmeg.
