A közelmúlt kísértete – Minolta 303si

Ez a fényképezőgép maga a kilencvenes évek és rögtön két személyes történet tartozik hozzá.

Igazából sosem akartam számítógépekkel foglalkozni. Valahogy persze úgy alakult, hogy a gyermeki érdeklődésem, ami főként a természet tanulmányozása felé fordult (főleg Attenborough sorozatainak inspirálására) kamaszkorom lázadásában teljesen elveszett és valami teljesen másnak adta át a helyét. Azt viszont nehezen felejtem el, hogy gyerekkorom óta vágytam egy “rendes” fényképezőgépre, mert úgy éreztem, hogy ez a belépő ahhoz, hogy én olyan képeket készítsek, mint amilyeneket a tévében láttam.

Ez az általános iskolásokhoz képest meglepően pontos felismerés sokáig tartotta magát, ezért a gyerekkorom nagy részben a fényképezőgépek fétise körül forgott. Csak olaj volt a tűzre, hogy Gerald Durrel Amatőr természetbúvára (amit akkoriban a falusi könyvtárból vettem ki) még tetejében erősen propagálta azt, hogy vegyünk elő egy (rendes) fényképezőgépet és bújjunk el az erdőben.

Az erdő nálunk adott volt és szánalmas próbálkozásaimat a kézzel tekerős, fix objektíves kodakommal és százas Sooters filmemmel nem koronázták kimondottan komoly sikerek.

Emlékszem, hogy az utolsó kamera, amit néztem, hogy de jó lenne, az az egyik Minolta volt, a Dynax 300. Nem emlékszem már, hogy hol találkoztam a hirdetéssel – minden bizonnyal egy fotósbolt kirakatában, ahogy minden mással is – de arra emlékszem, hogy mivel úgy hirdették, hogy ez “olcsó” gép, tehát biztosan hozzáférhető lett volna a számomra is. Nem árulok el nagy meglepetést, hogy nem lett.

Aztán sok évre feladtam a fotózási ambícióimat, sőt, szerintem a filmes gépemet, a kis kodakomat sem használtam. Erre a legnyilvánvalóbb bizonyíték, hogy a kilencvenes évek második feléről gyakorlatilag egyetlen kép sem készült a környezetemről, ami főként a haverjaimből, a koncertekből és a balatonfűzfői baráti nyaralásokból állt.

Csak hogy ezt a Radioheaddel pettyezett, kilencvenes évekbeli szomorú felütést még tovább lökjem a mélybe: csaknem húsz évvel, jópár ránccal, sokadik fényképezőgéppel és rengeteg elveszett baráttal később egy nagyon szomorú apropóból meghívott egy jóbarátom, hogy nézzük meg együtt a frissen kapott, örökségét képező házat. Kaptunk az alkalmon és egyből átalakítottuk az alkalmat egy baráti piázgatással egybekötött pizzázássá és pinceguberálássá.

Az első sokk akkor ért, amikor cimborám megmutatta, hogy mi jött vele szembe.

A filmek egytől egyik lejártak 2007-2008 környékén, vagy még korábban. Aki képben van ezzel, az tudja, hogy az ilyen filmeket még el lehet lőni, de ilyen különösen álomszerű, szürreálisan véletlenszerű filtert kap minden kép tőle.

De persze a filmes fotózás úri huncutság, ha egyszer nehézkes, drága és az eszközök sem nyilvánvalóak hozzá 2017-ben.

És itt csatlakozik be a hagyaték második eleme, amit a fent többször megénekelt kedves barátom tett ki az asztalra, magyar nyelvű útmutatóval, eredeti dobozában, egy kis fotós hátizsákban, két működő (!!!) csereelemmel és a fenti pár tekercs filmmel együtt.

Egy Minolta 303Si egy 35-80mm-es alapobjektívvel.

Találtunk benne két elemet, amik nem működtek, de amikor a húsz éve alvó csereelemekre kicseréltem és a gép zümmögve magához tért, olyan megmagyarázhatatlan öröm töltött el, mint amit az ember ritkán érez. A jobb sorsra érdemes kis gép évtizedes álmából ébredve nyújtózkodott egyet és a tetején kis lcd kijelző hirdette, hogy ő bizony még mindig tudja a jó öreg portré, tájkép, makró meg kitudja még milyen gagyi kis módokat, amiket azért pakoltak bele, hogy belépő szintű tükörreflexes gépként egy letűnt kor felhasználóit csábítsa a fotózás világába, elérhető áron. Be is töltöttem a Sooters filmet, hogy a két kövület együtt nyiszogva újra munkába állhasson.

A portré mód valójában magas rekeszprioritást jelent, a sport mód meg záridő-prioritást, az éjszakai meg hosszú expót és így tovább, szóval ki lehet találni nagyjából, hogy hogy kell beállítani az adott helyzethez a gépet, de a hagyományos értelemben vett manuális beállításokra nincs lehetőség. Persze többnyire tulajdonképpen ezt csináljuk: beállítjuk az adott körülményekhez képest jó képet adó leggyorsabb záridőt és legnagyobb rekeszt, szóval ha az automata fénymérő jól működik benne, akkor minden ok.

De a legnagyobb poén az 1999-ben kiadott kamerában: az autofocus.

A kamera két, mai fejjel nézve elképzelhetetlen képessége van: az egyik, hogy képes a kis motorjaival, érzékelőlapka nélkül bemérni a tárgyat és ráállítani a fókusztávolságot, a másik, hogy a beletett film DX kódolása alapján automatikusan beállítja hozzá az ISO-t. Persze azt az egyetlen ISO-t, ami ugye a film érzékenysége, de ez már csak egy ilyen műfaj.

Amikor piacra került, 1800 francia frank volt az ára (ezt sikerült megtalálnom az archívumból), ami az akkori aranyárfolyamot nézve a mostani eurohoz hasonlítva valahol 800 és 1000 euro között lehetett értékben. Most épp találtam 2600 forintért egyet a vaterán.

Hét évvel a kiadását követően a Minoltát megvette a Sony és ezt az objektívbajonettet nevezték el alfa mountnak, ami a Sony Alfa kamerák alapja lett. Ezzel a Sony is belépett arra a DSLR piacra, amin korábban csak a Cybershot és Mavica point and shootokkal képviseltette magát. A Sony Mavica egyébként Sony Magnetic Video Camerát jelent, és 1981-ben jelent meg az első koncepció. NTSC formában rögzítette az állóképeket, ezzel az első elektronikus-analóg kamera volt, picivel a Kodak hetvenes évekbeli érzékelőlapkás koncepciómodellje után. A Canon csak öt évvel később jött ki a saját változatával.

Lényegében a Sony Imaging valójában a Konica-Minolta cég.

A gép egy hattyúdal is volt egyben, mert párhuzamosan a Minolta kihozta az első digitális Dycamet, persze aranyáron, ezzel megásva az egész filmes ipar sírját. A Kodak, a Logitech, a Nikon és a Casio is kihozta azután a sajátjait és elkezdődött az a folyamat, aminek a most látható vége a telefonotokban lévő fényképezőgépekhez vezetett.

Én azért ellövöm még ezt a pár tekercset. Lehet, hogy szerzek hozzá gombokért egy teleobjektívet és kihasalok a mezőre.

HOLDKOMP