Április 13. – egy tömeggyilkosságot is meg lehet úszni ha a “jó” oldalon állsz
Arthur Harris volt minden bizonnyal minden idők egyik legaljasabb háborús bűnöse. Megúszta.
Winston Churchill nevezte ki 1942 elején a Royal Air Force (RAF) stratégiai bombázó parancsnokságának az élére.
Churchill munkásságáról azt tanítják a történelemkönyvek, hogy egymaga szállt szembe a gonosz nácikkal és megvédte a szabad világot, hozzá csatlakoztak a Szövetségesek és mint egy nagy, boldog összetartó család, kedélyesen felszabadították a megszállt Európát.
Hát ez azért nem teljesen így volt.
Churchill politikai karrierje eléggé zagyva, gyakorlatilag minden betöltött posztján teljes dilettantizmusról tett tanúbizonyságot. Volt ő pénzügyminiszter – egyáltalán nem értett hozzá, olyan is lett az eredmény. Aztán majdnem kiírta magát a történelemből, amikor az Admiralitás első lordjaként feláldozott 150-160 ezer brit fiatalt a semmiért a Dardanelláknál és elveszejtette a brit hadiflottát. A fejét követelték, másfél évtizedig senki nem is akarta látni. Aztán egy teljes politikai pálfordulással átigazolt addigi ellenfeleihez, úgy volt vele, hogy egy jó kis posztért bármit. Meg is kapta, ismét képviselő lett.
Igazi imperialistaként gyűlölt minden másik nemzetet, amelyik veszélyeztette a brit világuralmat. A németeket azért, mert látszott, hogy Hitler flottát épít és ez veszélyeztette a brit ellenőrzést az Északi-tengeren és az atlanti régióban. Nem a náci ideológiával volt baja, hanem a hatalom veszélyeztetésével. Ugyanígy gyűlölte Sztálint, a kommunista vezér maga volt számára a Sátán és egyáltalán a kommunizmus mint világhódító eszme szintén a britek hatalmát veszélyeztette.
Ha azt gondolnánk, hogy Roosevelt a barátja volt, hát ez is egy hatalmas tévedés. Régről ismerték egymást, mert az I. vh idején Roosevelt felelt az USA haditengerészetéért, így aztán többször találkoztak és egy ilyen kutya-macska barátság keretében Sancho Panza és Don Quijote álneveken táviratoztak egymásnak, hátha a németek akkor majd nem jönnek rá az elfogott üzenetekből, hogy ki írta kinek. Valamelyest tovább árnyalja a képet, hogy a brit titkosszolgálat 1940-től szervezett dezinformációs tevékenységet folytatott az USÁ-ban, a Rockefeller Centerben több száz, de lehet, hogy ezer ügynök gyártotta az álhíreket és a propagandát, onnan szervezték a helyi gyáriparosok agitálását, azzal győzködték őket, hogy a hadiipari megrendelésekből rendesen meg fognak gazdagodni ha beléptetik az országot a háborúba. Ennek a csúcspontja az volt, amikor Roosevelt a kongresszus és a nyilvánosság előtt bemutatott egy térképet a német inváziós tervekről. Rajta volt, hogy a németek 5 övezetre osztanák fel Dél-Amerikát a teljes megszállás után, még a Lufthansa gépeinek tervezett útvonalát is berajzolták. Onnan aztán megámadnák az Egyesült Allamokat. Persze hogy hamisítvány volt. Hitler őrjöngött. Az amerikaiakat zsidóbérenc idiótáknak tartotta, esze ágában sem volt a háborúskodás csak majd évekkel később. Persze egyből tudta, hogy Churchill áll a háttérben.
Miután a németek és a szovjetek lerohanták Lengyelországot és kiderült, hogy a Molotov-Ribbentrop paktummal meg nem támadásban egyeztek meg, Churchill dühöngött. Nem volt ez teljesen megalapozott, mert elődje, Neville Chamberlain miniszterelnökként ugyanilyen megállapodást kötött Hitlerrel, szóval lett volna mit söpörni a saját házuk tájékán is.
Miniszterelnöki kinevezése után aztán egy szoft puccsot hajtott végre, a saját rokonait nevezte ki a kormányába és politikai pozíciókkal vesztegette meg más pártok delegáltjait, a kabinetben épp hogy csak feles többségre tett szert, ami viszont pont elég volt ahhoz, hogy a dédelgetett háborús álmait keresztül tudja vinni.
A britek – mármint a lakosság – ugyanis egyáltalán nem akartak háborúzni. Emlékeztek még a nélkülözésre és arra a nyolcszázezer áldozatra amit az idegen kontinenseken idegen célokért vívott értelmetlen Nagy Háború jelentett. Nem volt olyan család, akiket ne ért volna veszteség. De mivel az egy környékről toborzottakat egy alakulatban küldték ágyútölteléknek a lövészárkokba, komplett utcák, sőt települések fiataljai nem tértek haza. Churchill vért és szenvedést ígért, na azt legalább be is tartotta.
Szóval amikor megtörtént a “furcsa háború” után Franciaország megszállása mindössze hat hét alatt, Churchill azzal szembesült, hogy a zseniálisnak gondolt terve a hadüzenetet követően expedíciós szárazföldi hadsereg kontinensre vezényléséről Dunquerque mellé beszorított, az összes nehézfegyverzetet, járműveket hátrahagyva meneküléssé alakult. És ekkor rendelte el az evakuálást. De az is olyan jól sikerült, hogy ha egyetlen vezérkari tisztje nem szegi meg a parancsát és nem indít külön mentőakciót, akkor a végül 382 ezer főből 338 ezret megmentő akció csak ennek a tizedét lett volna köteles hazaszállítani, az milyen jól nézett volna ki az életrajzában. A második mentőakciót már a vezetésével szervezték, na az olyan is lett.
Legnagyobb haditechnikai tévedések – Elhallgatott igazságok #2 – Anglia
Churchill imperialista vágyait is megmutatta az észak-afrikai brit inváziókor. Egyiptom ugyanis szeretett volna kilépni a brit gyarmatbirodalomból és az USA ezt eredetileg támogatta. Nem nézték túl jó szemmel, hogy sem India, sem a többi brit gyarmat nem részesül semmiféle szabadságban, önrendelkezésben, holott Kanada és Ausztrália pedig igen. Ez annyira így volt, hogy amikor Rommelék megkezdték az előrenyomulást, elsöpörték a brit és amerikai ellenállást, Tobruk kikötőjének védelmét Churchill az ausztrál expedíciós hadseregre bízta. Azt kérte, hogy két hetet tartsanak ki. 82 napig tartottak ki, aztán az ausztrál miniszterelnök közölte, hogy nem vesz részt tovább gyarmatosító háborúkban és teljes titokban levonultak az észak-afrikai hadszíntérről, átadva a várost és a kikötőt a briteknek. Előtte a brit nagykövet azért biztos ami biztos tankokkal vette körbe az egyiptomi királyi palotát, beviharzott és páncélos fedezet mellett kényszerítette a királyt egy bábállam létrehozására brit felügyelet mellett. Egészen elegáns és demokratikus. Roosevelt azért vett egyáltalán részt ebben az egész színjátékban, mert akkor már a japánokkal hadban álltak és Németország is hadat üzent, ott aprították Dönitz U-bootjai az USA keleti partjainál a tankereket és kereskedelmi hajókat lángba borítva Miami és New York éjszakai látképét.
Legnagyobb haditechnikai tévedések – elhallgatott igazságok #1 – USA
Churchill amúgy egy bipoláris személyiségzavarban szenvedő szociopata volt, életének leghűbb társa saját bevallása szerint a “sötét kutyája”, a depresszió volt, amit laza alkoholizmussal oldott fel. Már felkelés után whiskyvel nyitotta a napot, utána pedig végig pezsgőzött. A tompaságot enyhítendő a kor szokásainak megfelelően valami amfetaminos cuccot is szedett és mivel azokat előszeretettel ütötték fel ópiátokkal, hát el lehet képzelni, milyen tudatállapotban hozta meg a döntéseit. Igen, pont olyanban. Józanul mérlegelve.
Az egyik ilyen remek döntése volt Arthur Harris kinevezése. Harris egy igazi tőrőlmetszett gőgös arisztokrata seggfej volt, egy törtető karrierrista, egyáltalán nem igazi katona. Voltak a hadviselésnek íratlan szabályai, ilyen például az ártatlan polgári lakosság mészárlásának önkéntes tilalma a hadviselő felek részéről. Nem elegáns védtelen nőket és gyerekeket ölni, cseppet sem az. Különösen nem megtorlási céllal a morál rombolására. Na Harris ennek pont az ellenkezőjét vallotta. Szerinte a háborút stratégiai bombázással a hátország porrá rombolásával lehet megnyerni. Ezt a kérdést fel is tették neki, hogy mégis hogy gondolja, nagyképűen ezt nyilatkozta 1942 áprilisában:
Mivel még senki nem próbálta, nincs bebizonyítva, hogy stratégiai bombázással nem lehet háborút nyerni…
Itt azért meghűl az emberben a vér! A negyedik genfi konvenció az alábbiakat mondja ki a polgári lakosság védelméről:
Azokat a személyeket, akik az ellenségeskedésekben nem vesznek közvetlenül részt,
ideértve a fegyveres erőknek azokat a tagjait, akik letették a fegyvert és azokat a személyeket, akik betegség, sebesülés, elfogatás miatt vagy más ok következtében harcképtelenekké váltak, minden körülmények között, fajon, színen, valláson, hiten, nemen, születésen vagy vagyonon, valamint más hasonló ismérven alapuló bármely hátrányos megkülönböztetés nélkül emberséges bánásmódban kell részesíteni.
Ebből a célból mindenkor és mindenütt tilos a fent említett személyek tekintetében:
a) az élet és a testi épség elleni merénylet, különösen bármely formában megnyilvánuló emberölés, csonkítás, kegyetlen bánásmód, kínzás;
b) túszok szedése;
c) az emberi méltóság megsértése, különösen a megalázó és lealacsonyító bánásmód;
d) a szabályszerűen megalakított és a művelt népek részéről elengedhetetlennek elismert igazságszolgáltatási biztosítékok alapján működő bíróság által előzetesen meghozott ítélet nélkül kiszabott büntetés és annak végrehajtása.
Ez elég egyértelmű kellett volna legyen az Egyezmény 1948-as aláírása és kihirdetése előtt is. Addig csak a harcoló feleket és a foglyokat védték az előző egyezmények, de hogy ezt le kellett írni, az az emberiség egyik szégyene.
Harris bűnlajstroma akkor indult, amikor 1942 közepén kitalálta, hogy ha nagyon sok bombázót küld egyszerre, akkor a meglepett légvédelem arányaiban keveset tud leszedni. Elsődleges célpontként Hamburgot jelölte meg, de aztán az időjárás miatt inkább ellátogattak Kölnbe közel ötszáz géppel bemutatkozni. A siker nem is maradt el, mindössze harminckilenc gépet vesztettek, tízezres számú polgári áldozat mellett és a kitűzött célt, a Krupp-művek hadi üzemeinek megsemmisítését egyáltalán nem sikerült elérni, mindössze azt, hogy keletebbre és három külön helyszínre költöztették szét, aztán vidáman gyártották tovább a nehéztüzérség felszereléseit. Churchillnek viszont annyira megtetszett, hogy szabad kezet adott Harrisnek, aki innentől minden létező gépet összeszedett és elindult a Millennium-terv. 1050 géppel támadtak elsősorban polgári célpontokat. Ez aztán nem bizonyult később annyira jó ötletnek, a Luftwaffe és a légvédelem nem nézte jó szemmel a bombázók nappali érkezését, le is vadászták őket elég rendesen. Az átlagos veszteség küldetésenként 10% felett alakult, ami gépekben és emberekben is pótolhatatlannak bizonyult. Ekkor jött a következő nagy ötlet, jó, akkor nem nappal bombáznak, hanem éjszaka. Ehhez két dolog hiányzott: a térképek és a pontos navigáció. Bombáztak mindent, csak a kitűzött célpontokat nem sikerült. Egész addig, amíg egy két pontos rádióállomás alapú irány és távolság méréses navigációs berendezéssel ki nem terjesztették a bombázók hatókörét 680 kilométerre és vígan apríthatták az ártatlan nőket és gyerekeket.
Harris elsőre nem is jött rá, hogy a német oldalon váratlanul emberérre talált. Volt ugyanis egy német ezredes, aki képes volt átszervezni a földi telepítésű légvédelmet és a Luftwaffe éjszakai tevékenységét. Tudni kell, hogy a briteknek nem voltak kísérő vadászai, a Mosquito és a Spitfire hatótávolsága a német határig sem tartott és ott pápát intettek a bombázóknak aztán kezdődött a vadászat. Egy brit bombázótiszt várható élettartama 91 nap volt, ami látványos előrelépés az I. vh legrosszabb időszakának 90 napjához képest, de az biztos, hogy a kötelező 25 küldetést alig néhányan tudták teljesíteni. A legrosszabb a faroklövészek sorsa volt, nekik érdemes volt már felszálláskor feladni az utolsó kenetet, esélyük nem volt a túlélésre.
A német légvédelem számos technikai újításra épült. A korai előrejelzést a Norvégiába telepített nagy hatótávolságú Freya radarok biztosították, a bombázók magasságának és irányának meghatározását pedig a közvetlenül a földi légvédelmi ütegek személyzetét kiszolgáló rövid hatótávolságú de pontosabb radarok adták. Ezen kívül elkészült korának legjobb éjszakai vadászgépe, a Messerschmitt BF-110, ez a fedélzeti radarjával éjszaka is bemérte a bombázókat és a rendkívül jól képzett pilóták le is szüretelték őket. Amikor Harris már 850 gépét vesztette el, akkor leállították az egészet, de addigra a fél RAF bombázó legénység meghalt vagy fogságba esett. Tízezrekről van szó, azért ez elég sikeresnek hangzik.
Az USA belépésével a bombázásokba változott ismét a helyzet. Dwight D. Eisenhower felelt az európai hadszíntérért, amikor elkezdték előkészíteni az inváziót és francia katonai célpontokat, elsősorban hadiipari, védelmi létesítményeket, az utánpótlást biztosító vasúti csomópontokat, elektromos ellátást biztosító erőműveket és hálózatot bombázták, Churchill megjegyezte neki, hogy limitálni kéne a francia polgári áldozatok számát tízezerre, mert az invázió során ellenségesek lehetnek. Ike (Eisenhower beceneve) igencsak felvonta a szemöldökét és elküldte az anyjába, hogy mégis hogy van pofája ilyet mondani, amikor épp mészárolják a védtelen nőket, gyerekeket és az öregeket?
A kocka akkor fordult tovább, amikor a P51 Mustang megjelent kísérőként a bombázók mellé és a Messerschmittek méltó ellenfelének bizonyult, rövidesen átvették a légtér feletti uralmat és a brit és amerikai bombázók együtt indultak bevetésekre. Az amerikaiak továbbra is ragaszkodtak a katonai célpontok támadásához, a britek pedig hagyományőrző módon 3 hullámban gyújtóbombázták a lakosságot, az első hullámban 8-10 könnyű bombázó megjelölte a célt, a következő hullámban néhány tucat nehézbombázó más színű gyújtóbombákkal kivilágította és jött a csapásmérő hullám, mindent porig romboltak. Doolittle, aki az egyik leghíresebb bombázó parancsnok volt az USA légierejénél fel is tette a kérdést:
Milyen erkölcsi alapon folytatják a közös bombázásokat, ha a britek a tömegmészárlásban mostanra már rosszabbak mint a nácik?
Az i-re a pontot Drezda lebombázása tette fel. Drezda katonai szempontból teljesen jelentéktelennek számított. Nem képviselt sem taktikai sem stratégiai értéket, megtorlásból viszont sikerült az épületeinek 80-90 százalékát megsemmisíteni a polgári lakossággal együtt. Ez minden szempontból olyan háborús bűncselekménynek minősülne, amiért Harrisnek lógnia kellett volna. Még csak nem is golyó általi halált érdemelt volna katona módra, hanem egy bitót. Százezrek halála szárad a lelkén.
A történészek szoktak finomkodni, hogy ha így nézzük vagy ha úgy nézzük. NEM! Ott van feketén-fehéren 1948 óta, hogy ilyet hadviselő felek nem tehetnek. Nem is tehettek volna akkor sem, ha ez nem volt papírra írva.
Önjelölt történészek szokták továbbá előszeretettel relativizálni, hogy a német csodafegyverek mekkora károkat és mennyi emberhalált okoztak. Álljon itt azért két dolog ennek a margójára: a németek már a háború elején elvetették a nehézbombázókkal stratégiai bombázások tervét. Nem humanitárius okokból, egyszerűen a feleslegesen leszórt bombák mennyiségét nem tartották gazdaságosnak, amikor ott voltak a Stukák, azzal nagyon pontosan célba lehetett juttatni a bombaterhet. Közepes bombázóik persze voltak, azokat levadászta a RAF, mert lassúak voltak mint egy dömper, a Spitfire és Hurricane pedig gyors. A másik, hogy a V1 és V2 milyen ádáz csodafegyver volt. Nos, a V1 összesen 13 ezer körüli példányban indult el egyáltalán, ezekből 4 ezer körülit leszedtek, rengeted elvétette a célt. A V2-ből alig 3000 készült, a britekre még sokkal kevesebbet lőttek ki. Az összes brit áldozata ennek a két fegyvernek nem lehetett több, mint 13-14 ezer fő, ugyanis egy tonna alatti robbanótöltetet hordoztak és rendkívül pontatlannak számítottak. Harris egyetlen akciója során ennél több bombaterhet szórt le és két-három-négyszer több áldozatot szedett, mint a németek összesen.
A történelem ráadásul beigazolta, hogy semmi haszna nem volt az egésznek. A németek részben pont a megtorló csapások miatt még ádázabban harcoltak, utolsó vérükig, Berlin elestéig.
Harris 1945-ben végleg parkolópályára került, bürokrata állásba helyezték át, semmilyen érdemi posztot nem tölthetett be 1984-es haláláig. Londonban áll a szobra, ha arra jártok, köpjétek le nyugodtan. Vehemensebbek a sírjára is hugyozhatnak. Április 13-án született, ha van stílusotok, akkor azon a napon. Már csak azért is mert az a vén demens szarházi még 30 évvel a negyedik genfi egyezmény életbe lépése után is is kijelentette, hogy bármikor újra porrá bombázná a védtelen lakosságot Drezdában. 25 ezer emberélet veszett oda.
Ellenfele, a német légvédelmet 1942-43-ban koordináló Josef Kammhuber viszont úgy vonult be a hadtörténetbe, hogy minden elismerést megkapott. Róla tudni kell, hogy a francia invázió idején lelőtték, bebörtönözték, de szabadulása után a Luftwaffe egyik kiemelkedő parancsnokaként részt vett a keleti front légi összecsapásaiban. Hitler a páratlan szervezőkészsége és határozottsága, szakmai hozzáértése alapján nevezte ki és a Kammhuber-vonal néven ismertté vált védelmet máig tanítják az összes katonai akadémián. Annyira elismerték még a szövetségesek is, hogy a háború után az újraszervezett, immár az USA és a NATO szövetséges német hadseregben maradhatott főtisztként, élete végéig nagy tisztelet övezte.
De azért maradjon meg mindenkiben: annak ellenére, hogy a háborút a győztesek írják, nem mind voltak a “jó” oldalon.
A címlapon Drezda az 1945-ös, februári bombázás után.
