Csőmozi #138: Apa elveszett kazettája – Kárhozat

De nem a Tarr Béla-féle.

A Cruel World Team 1994-2004 közt készített Dunaújvárosban amatőr filmeket, főleg horrort – a szűznézés érdekében ennyivel befolyásoltam műbefogadói tudatom, a csapatról amúgy kb. ennyit tudtam ténylegesen is, az említés szintjén, ill. egy szintén rég nem látott, sztálinvárosi / intercisai haver tiszteletteljes rebegéseiből. A műfaji film hazánkban ismert okokból elég hátrányos helyzetű, ha nem számítjuk a proli fogyasztói réteg lenyűgözésére mindig hasznos, alig 40-50-80 éves “vígjátékok” kicsit sem kriptaszagú újrázásait, vagy a mindenkori hatalom kedvencét, az áthallásos öndicséretre kiválóan alkalmas történelmi filmet – talán nem véletlen az sem, hogy most forog az új Hunyadi-sorozat. A fantasztikum (sci-fi, horror, fantasy) mindig a valóság és a társadalom kereteit veszi semmibe, rombolja, darabolja láncfűrésszel vagy vizeli telibe, az önnön fontosságát, sőt nélkülözhetetlenségét evidenciaként kezelő rendszernek tehát sosem kedvence. Amerikai típusú karriertörténet sem értelmezhető a mi kis pannon-hun éjjelinkben, Kevin Smith vagy Harmony Korine lehet, hogy tényleg a garázsból tört fel nemzedéke hangjaként, nálunk a hiányzó midkult helyett van a művészfilmes gettó, a kurzusfilm, és a tévéfilmek vagy a 3 fő rajongó által látogatott minifesztek alvilágába száműzött bizarr, rendszeren kívüli alkotás. Hogy az utóbbi sem teljesen reménytelen, arra példa többek közt Lichter Péter (Fagyott május, A titokzatos stylesi eset) vagy a Buharov testvérek (Melegvizek országa), de a penetrációjukkal, azaz láthatóságukkal kapcsolatban vannak kétségeim.

A hosszas bevezető az ismeretlen filmes objektum kontextbe helyezéséhez szükséges, még ha ez kicsit ellent is mond az előző bekezdésnek. Ha csak úgy a derült égből nézünk bele a népszerű videómegosztón fellelt, régóta keresett leletbe, ráadásul pont egy párbeszédes részbe, fennakadhatunk a kamaszos szövegkönyv Szomszédok-szintű deklamálásán, némi türelemmel viszont kezdjük értékelni az erőfeszítést. A minden valószínűséggel szemben létrejött alkotás fellengzősen nevezhető akár meta-filmnek, a dolgok nem eljátszva vagy megmutatva vannak, hanem csupán “lejelezve”, jelképesen előadva. Nem annyira fellengzősen meg csak rossznak, de ha Brechtnek vagy az ócskasága miatt körberajongott Ed Woodnak ez elnézhető, nem értem, miért ne lehetne egy sokkal rosszabb körülmények közt működő, heroikus brigádnak is.

A posztkomcsi öröklétbe (Réka elemes bútorcsalád, rossz ruhák, hülye hajak) dermedt körülmények afféle talált műtárgyként kezelik közepes-bénácska szereplőiket és a fiatalosan sokat markoló cselekményt. Némi túlzással lenyűgöz az akarat és a diadala, ahogy egy már akkor is divatjamúlt lakótelepi panelban megjelenik az edzőcipős, csúnyán beszélő sorozatgyilkos, és minden várakozással szemben kinyírja a családdal együtt a gyereket is – oka volt rá, a gyerektől kapott frászt és rémálmokat. A sekély sírból mégis kimászott gyermek “25 évvel később” a belső démonaival és külső, nemtörődöm szerkesztőkkel küzd, akik az istennek sem akarják kiadni a prolitápnál magasabbra célzó írásait, míg meg nem jelenik egy sátánikus fekete kabátba öltözött megbízó azzal, hogy keressen csomó pénzt szellemíróként életrajzokkal. Az angol szó jobban passzol itt, mint a mi irodalmi négerünk, és az automatikus írás is új jelentést nyer. A párbeszédeken nincs értelme elverni a port, a mű akkor szárnyal fel, amikor csak képekkel dolgozik, az ókori hullakatakombába átcsúszó alagsor pl. telitalálat, és a beröffenő metállal kísért szerkesztőkínzás is számtalan író álmát váltja valóra. Az önfarkába harapó, személycserékkel és összeolvadásokkal terhes sztori, ha akarjuk, lynchesen sejtelmes, ha akarjuk, nagyotmondó vagy érthetetlen (az is lehet, hogy csak kevés voltam hozzá), a végén a belső gyermek takaróval a vállán menetel bele az éjbe, halálba vagy újjászületésbe. Nietzsche-idézet kíséretében persze, ezt azért nem lehetett kihagyni. A fogyatékosságok ellenére csak sajnálni lehet, hogy azóta is igen kevesen fogadták meg tájainkon a filmkészítés punkos étoszát, azaz hogy ne szarakodjunk, ma már mobil is van mindenhol.