HOLDKOMP

Kis lépés ez az árnyékos oldalon…

Celluloid

Csőmozi# 171: Kár volt kiengedni – Asylum

Avagy megőrülve a tébolytól, ahogy Stephen Leacock magyar hangja (Karinthy) mondaná.

A Hammer stúdió párhuzamos intézményeként működő Amicus (fétisszínészeik, Peter Cushing és Christopher Lee miatt gyakran összetévesztették őket állítólag) a nagy példakép terepasztal-bársonyosságú művei helyett főleg antológiákkal szolgált, azaz mit tegyünk, ha teljes filmre nincs ötletünk, akad viszont némi aprólék, amit mondvacsinált kerettel egybe forraszthatunk. Így jöhetett létre mai műtárgyunk is, ami a játékfilmnyi időbe 4 kisebb történetet, vagy inkább csonkot présel. A forgatókönyvíró maga a híres-neves Robert Bloch, a Pszichó szerzője, a látottak alapján meg nem mondtam volna, vagy ki tudja, talán ideje lenne elolvasni magát a megszentelt eredetit, előfordulhat, hogy az sem olyan falrengető.

A keret ezúttal egy elegáns vidéki gótikus elmegyógyintézetbe érkező fiatal és naiv pszichiáter, Dr. Martin (Robert Powell). Patrick Magee (Dr. Rutherford) fogadja, és mutogatja végig szakmai kihívásként gyógyíthatatlan betegeit – ő volt, illetve lesz még a Gépnarancs megalázott írója, Sade márki, sőt vándor kókler is itt helyben másik Hammer-mutáns horrorban.  Az első szegmensben a nagypolgári párocska férfi tagja a vadiúj hűtőládába aprítja megunt feleségét egzotikus smukkjaival együtt a “rest in pieces” poénnal, nem ügyelve az asszony spirituális kiteljesedésére, amit állítólag valami new age vudu (politikailag korrekten: santeria) gurunak köszönhet. A bosszúálló végtagok konveniens módon becsomagolva nyúlkálnak a csalárd újabb ribanc feleség felé, ez megóvja a kellékest a túl sok kecsöp használatától, bár a húzás azért felvet kérdéseket, főleg arról, a levágott fej lihegését a zacsiban hogyan oldotta meg.

A fura szabó (Weird taylor) címet viselő köv. etapban végre feltűnik Peter Cushing, sőt Barry Morse, az Alfa holdbázis Bergman tanácsadója. Utóbbi a kihalás szélén álló bolt kétségbeesett tulajdonosa, aki bármire hajlandó, arra is, hogy az éjjeli látogató (Cushing) utasítására a szigorúan megszabott (hehe) időszakokban varrjon öltönyt ki tudja kinek. A kézbesítés során kiderül, hogy a világító szövet a megrendelő vámpírszerű halott gyerekének a bőre lenne majd. Balladai homályban marad, hogy a fojtogatós zárójelenetből a megelevenedett próbababával hogyan szabadult ki Mr. Morse, mindenesetre valahogy biztosan, ha láthatatlan cérnával varrogató gyogyósként még viszontlátjuk.

A hasadt személyiség fárasztó toposzával szolgál a Lucy comes to stay – ez a rész legalább annyival dicsekedhet, hogy a kórházi ápolásból végre a fivére óvó karjaiba visszatérő, torkig begombolkozott Barbara (Charlotte Rampling) lazáskodó szöszi (Britt Ekland: „imádom az izgalmat!”) képzelt nővére tényleg hasonlít valamennyire az eljövendő Dallas piskótafejű Lucyjére. A záró epizód távirányított gyilkos babáira nem kezdek új bekezdést, itt el kellene hinnünk, hogy egy arasznyi báb képes gyilkos erővel a mindent előre látó, szomorú főorvos (Magee) tarkójába állítani a szikét. Kár, mert a személyiségét a műanyag homunkuluszaiba szuggeráló őrült dokiban lenne lehetőség, csak hát belőle is sikerül kiszivattyúzni minden komolyságot, amint Playmobil-doppelgangere a töküres folyosón grasszál teljesen észrevétlenül egymagában. A vérfagyasztónak szánt lezárás pedig csak a rendezői utasításra hirtelen megbénuló ifjú orvosok világában működne. Mindezzel együtt le nem beszélnék róla senkit, zsibbadtan megnyugtató kirándulás a mű a ’70-es évek meghitt, poros légkörébe, a mából visszatekintve még egy muhaházó díszőrültekkel teli diliház is szinte hívogató.

HOLDKOMP