Csőmozi #57: Gyerek kezébe nem való – Children shouldn’t play with dead things

Túlkoros ripacsokéba még annyira sem.

Alan Ormsby a ’70-es évek elején az első slasherek véres bölcsője körül sertepertélt, többek közt a Fekete karácsonyt jegyző (megnéznék végre egy rendezőt, amint megy és jegyzi a filmeket, gondolom meg, vagy talán le vagy fel) Bob Clark munkatársaként írt forgatókönyveket. Pár évvel később a címbelinél jóval komolyabb, már-már dokumentarista horrorokon működtek együtt, így a Bőrpofának is mintául szolgáló Ed Gein elbaszott életét és pár statiszta halálát bemutató Derangeden, vagy a rovatban is felbukkant a katona hazatér, csak már nem ugyanúgy Dead of nighton. Jelen művük a jövő számos tinihorrorjához és elveszett házas démoniájához adott alapot, pl. a korszakos jelentőségű Gonosz halott (videókazettáik elsárgult matricáit kapargató kamionos nagyfaterok kedvéért: A zöld erdő szelleme) szereplői is tiltott könyvvel kezdik egy romban, bár Sam Raimi ott még nőt erőszakoló fával is megörvendezteti az ilyesmiért mindig hálás mórickákból álló közönségét, évtizedekre bebiztosítva helyét e fegyverténnyel a horror pantheonjában.

Ebben az alacsony költségvetésű sufnifilmben ilyet ne várjunk, a nagyváros felhőkarcolóinak hátterében egy kis temetővel felszerelt szigetre érkező társaságot az elején szinte végig hunyorogva kell nézni az alulvilágított helyszínen. Alan, az idegesítő seggfej színtársulatvezér (maga Ormsby, felesége a hisztérikus leány, Anya szerepében, rendezi, mármint a filmet kint Bob Clark) sleppjét durva tréfákkal lepi meg a feltehetően bulizási szándékkal felkeresett szigeten. Elásott haverjai sírokból ugrálnak elő, frászt hozva a többiekre, ám a kis rendezőcézár hepciáskodásának fokozódásával a viccelődés is elborul. Rátérnek az igazi halottakra és előkerül egy átkos könyv setét okkult szövegekkel, mi baj történhet?

A gyengén tiltakozó hápogás, ill. a démonikus sötétségbe történő, tébolyult kacagással kísért fejesugrás végletei közt tébláboló megkésett hippibanda pont olyan ellenszenves, hogy a sorsuk még egy belezős hulladékfilmben se érdekeljen senkit. A kb. az osztály feltűnősködő hülyegyerekének karizmájával megáldott Alan folyton kirúgással fenyegeti őket, és e páriák olyan számkivetettjei lehetnek a társadalomnak, hogy még a MekDönciben krumplit sütni is félelmetesebb a szemükben, mint otthagyni a ripacskodó majmot, csak a végén (persze későn) telik be a pohár. A mefisztói lázadók nem néznek se istent, se ördögöt (az egyik némber magát a sátánt gúnyolja ki idézőversében), a vezér pedig a polgári értékrendet és a romantikus szerelmet egyaránt legyalázza a hullával előadott esküvővel, sőt ruhában összefekvéssel. A méltóságukban sértett halottak, immár nem csak a beépített haverok, erre kimásznak sekély sírhantjukból vagy csak úgy az avarból, mert nem túl koszosak, bár a gore jól sikerült.

A rossz színész-paradoxon (ha rossz színész rossz színészt játszik rosszul, akkor jó lesz?) ezúttal sem oldódik meg, és annak ellenére, hogy mindenhol vígjátékként hivatkoznak rá, a film pont olyan vicces, mint a rádiókabaré. A “bepisiltem, bepisiltem” ismételgetése legalábbis kevés a humorhoz, a horrorhányad viszont hozza az átlagot, pl. a szépen kikészített rothadó arcok visszhangos effekttel övezett közeledésekor. Kihagyhatatlannak nem mondanám, az őskor fehér foltjait besatírozandó horrorfanok megnézhetik (én is így sétáltam bele), bár mostanában tulajdonképpen bárki, tegye fel a kezét, akinek tényleg maradt értelmesebb dolga.

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!