Csőmozi #99: Az út, az igazság és az inga – The pit and the pendulum
Kevesen számítanak az apai inkvizícióra.
Poe egyik leghíresebb novellájából sok feldolgozás született az elmúlt több mint száz évben, köztük némafilm, stop-motion animáció és az alapokkal kissé szabadon bánó, nagyszabású már-már történelmi tabló 1991-ből, Torquemeda szerepében Lance Henriksennel – nem, a könyvben ő sem volt. A szabad értelmezés szinte az összes darabról elmondható, mivel az eredeti, kissé szikár cselekmény nem több a címszereplő kivégzőgép alóli szökés elbeszélésénél, így hosszabb műhöz kevés. A hozzátoldott bonyodalmak általában a gótikus rémtörténetek és a családi-történelmi drámák felé mennek, így a mai csövezés tárgyát képező 1961-es Roger Corman-produkció is.
A stúdió hírnevét megalapozó Poe-adaptációk sorában ez is Vincent Price-szal készült a főszerepben, Jack Nicholson csak producer. A forgatókönyvíró nem kisebb név, mint Richard Matheson (I am legend), ezúttal hagymázas detektívtörténetet csinált a kiindulásból. A gótikus homály helyett sivár tengerparton kezdődő (hol láttuk ezt a festett hátteret, igen, a Terrorban), majd egyenfényben álló, technikolor vár- és tömlöcbelsőkben folytatódó sztoriban az elszánt királyfi bizonyos Francis Barnard (John Kerr), aki angol nemesként érkezik a spanyol bícsen álló Medina-kastélyba. Célja, hogy megtudja, mi lett a húgával, a lány ugyanis a vár urához, Nicholas Medinához ment feleségül. Ősi spanyol név, a névleg a XVI. század közepén játszódó film idején amúgy sem lehettek gyakoriak az angol-spanyol vegyes házasságok, ha még II. Fülöpnek sem jött össze I. Erzsébet megfűzése, de az amerikai autósmozikban valószínűleg ezért nem kérték vissza a jegy árát. Az eredetit Poe a közelmúltba, a napóleoni háborúk korába helyezte, bár ez valójában nem fontos, csak odavetett utalásként szerepel a legvégén. Lehetne bármikor.
I shall not dwell on the history of this blasphemous chamber.
A pár elveszett lélektől eltekintve üresen kongó kastély lakói, a beteges Medinák (Nicholason kívül a húga és a családi orvos, a szélütésre és szellemsokkra a műfaji hagyományokhoz híven egyaránt jó erős házi páleszt felíró Leon doktor) tagadnak mindent. Elizabeth Barnard (Barbara Steele), az asszonyka nem is volt, illetve sajnálatos, de meghalt. Földi maradványait, továbbá sírhelyét a megtört özvegyember Price eleinte nem akarja felfedni, inkább a terhelt családi múltjáról (inkvizítor apa, adóellenőr anya, jó, csak az előbbi) való mentegetőzéssel és a felmenői rémtörténeteivel leplezi. Mégis mi köze ennek a húgomhoz, teszi fel a kérdést az állhatatos királyfi, mire az egykori férj bemutatja szülei, ezen belül az apja kedvenc zugát, az alsó szinteken a kínzókamrát. A hely átkos szellemétől kedélyét vesztett hugi állítólag itt lett öngyilkos, méghozzá egy vasszűz magára húzásával. Az elszántságot igénylő öngyilkolási módszerek versenyén ez verné a szeppukut.
Price bávatag-szomorkás alakja, hogy, hogy nem, idővel leveti álcáját és elmerül az apai örökségben, a címszereplő itt kerül elő. A színes tintákkal felöntött látomásos jelenetek, a múlt és a rettentő emlékképek mellett a bevett gót kellékek közt folyik az ármánykodás, van mennydörgés, titkos ajtó, befalazott szörnyű titok és festmény, aminek a szeme sem áll jól. A beteg elmék kisugárzásán túl bevonódik némi fárasztó ráció a “ki hagyta a 3 szál fehér lószőrt a kandallópárkányon azon az éjszakán”-típusú szupernagyis nyomozgatás képében, de akad anyagias cselszövés is az orvos és az álnok hugi szervezésében, nem hangzik el, de Medina gróf bizonyára nagy értékű biztosítást köthetett a házra. A fentiek és a rettenet valóságot bomlasztó hatása közt az első felé látszik billenni a mérleg, míg a vasszűz fel nem tárja titkát és vissza nem helyezi jogaiba a megtébolyodást. Kösz, hálás vagyok.
https://www.youtube.com/watch?v=WwwBJ8DJuhs
