Glenmorangie
Az elsőnél még azt mondtam, hogy jó, véletlen egybeesés, hogy iszom, miközben írok. Aztán a másodiknál egészen gyanús lett, hogy a jobb szösszeneteimhez picit oldottabban szoktam nekibuzdulni, hogy aztán utólag csiszolgassak rajta.
De asszem az betette a kaput, hogy mindhárom olvasónk szerint jó lett a borderline, amin tényleg nagyon sokat dolgoztam és az alapjaihoz a Glenmorangie, az egyik legkönnyebb single malt volt a segítségem.
A tíz éves Glenmorangie a lepárló legalapabb whiskeyje. Tainban található maga az üzem, a neve pedig a gael “nyugalom völgye” azaz Gleann Mór-innse kifejezésből származik. 18 és 25 éves kiadásban is létezik, ezek közül sajnos egyikhez sem volt még szerencsém. Ami azt illeti, a Glenmorangie is egy tévedésből került hozzám: jóbarátom Skóciában nyaralt és kértem, hogy hazafelé csörgessen meg, ha a reptéren jár és dobjon be nekem egy üveggel valamelyikből. Nem mint ha nem lehetne kapni skótviszkit nagyjából bárhol, de gondoltam nagyon jó érzéssel fog eltölteni, hogy az adott üveg nem hagyta el a szülőhazája parjtjait, csak akkor, amikor hozzám megérkezett.
Így is lett, de nem én választottam, hanem ő, mert sietett a családdal. Így tettem szert az üvegre, aminek a legalapabb elemét, a vizet a főzde feletti hegyek között lapuló Tarlogie forrás adja. A csarnok a majd nyolc méteres lepárlóival egyébként önmagában is hihetetlenül impozáns jelenség.
Érdekesség, hogy bourbonos hordókat is használnak az érleléshez, amiket kiadnak pár évre a Jack Danielsnek, hogy csinálja benne a lőréjét, aztán utána a kész hordókban érlelik tovább a scotchot. A Glenmorangie számtalan egyéb kacifántos trükköt talált ki a legjobb italainak az érlelésére és palackozására. Van olyan palackozójuk, ami közvetlenül a tenger mellett van és esküsznek rá, hogy más az íze az italnak, ami onnan származik. Ki merné megkérdőjelezni egy olyan gyártó szavát, ami a világ legjobb viszkijei között rendre ott van? Nem egy főzetük volt, aminek a csodájára járnak a rajongók és hát mit mondjak, az Original, a változat, ami épp a poharamban is van pontosan olyan elképesztően jó, amit a hírneve alapján elképzelünk.
Semennyire nem füstös, ez jó hír a lágyabb ízek kedvelőinek. Közepesen testes, kicsit olyan, mint valami ír viszki, de nem annyira balzsamos az íze. Citrom, sárgabarack, méz és karamell elegyedik benne. Kicsit olyan, mint az alkoholos aszalt banán – ízletes, lágy és finoman fűszeres egyszerre. Olyan tökéletes kombináció, aminek méltán járnak csodájára. Színe és állaga, mint a nagyon vékony olaj, nem rajzol erősen a pohár szélén, nem tolakodóan testes.
A Glenmorangie Original olyan, mint ha elképzelnénk magunkat valami őszi gyümölcsös éppen leérő fái között, ahol van mandarin, citrom, körte és barack. Képzeljük hozzá a vanília illatát és talán egy csipetnyi mentát is. Ha a Glenmorangieba egy csepp forrásvizet teszünk (nem jeget, mert akkor bezárulnak az illatok), akkor olyan virágos, élénk lesz, mint valami gyömbéres gyümölcskenyér.
Miután legurult a java, elbűvölően édes ízek maradnak a nyelvgyökön és szépen lassan szivárog fel az orrodba. Méz, mogyoró és aszalt gyümölcs. Be kell tőle szarni, esküszöm. Ilyen krémes és lágy skót whisky nem épp gyakori vendég a Felföldön.
