Hereviccek, vér és LL Cool J

Egyszer egy hétig beteg voltam, megnéztem minden létező szuperhősfilmet dühömben és amikor Deadpoolt seggbekúrta a csaja egy dildóval, tudtam, hogy megtaláltam a kedvencemet.

Tudjátok mi Hollywood legnagyobb rákfenéje? Nem, nem Reese Witherspoon, de még csak nem is Weinstein. Erős tipp lenne még Paudits Béla, az olaszok, az oszkárdíj vagy a szuperhősfilmek úgy általában, de annak ellenére, hogy szívből utálom az összeset (talán csak Paudits Béla kivétel), igazából jól ellennénk ezek nélkül, de nem okoznak önmagukban kataklizmát.

Hanem az a kibaszott PG-13.

Nna, hát az kurvaélet, hogy egyenesen a Sátán segglyukából purcant ki erre a kibaszott világra, hogy elkúrja a szórakozásunkat. Amiatt lesz a szuperhősök “polgárháborújából” reptéri debil verekedés, meg amiatt van az az élményed, hogy a hőseid valamiért fontosabbnak tartják megverni az ellenségeiket, mint amúgy japánosan, vagy koreaiasan kegyes halállal jutalmaznák és fejbelőnék a bús faszba az első fél percben.

Gyakorlatilag az összes barom PG-13 akciófilm azt próbálja beadni, hogy valamiért faszább dolog a konfliktust verekedéssel feloldani, mint bárhogy máshogy. A halál mindig valami pátoszos, gejl szar, amit kötelező úgy előadni, hogy még a gonosz is elszörnyedjen rajta. De tényleg, tudtátok, hogy az is hatással van a ratingre, hogy a gonosz szereplő milyen arcot vág gyilkolás közben? És most nem arról beszélek, hogy minden filmben kell lennie egy gyerekerőszakoló Milosnak, hanem arról, hogy a multiplexek elől elzárva kerülne bemutatásra egy kortárs Mechanikus Narancs, csak mert a forgalmazók nem kockáztatják a teljes bukást azzal, hogy kizárják a kamaszokat a moziból.

Az egyetlen esélye az ilyen filmeknek a hype. Vagy szétdíjazzák, mint a Három óriásplakátot, vagy van egy masszív rajongótábora az adott témának, mint például a Dreddnek, a Kevin Smith filmeknek, vagy épp a kedvencem szuperhősfilmemnek, a Deadpoolnak.

Amikor egy film csak a fanbasenek szól, de mindezek ellenére kirakják PG-13-ban a nagyközönségnek, na akkor születnek meg olyan tragédiák, mint a Suicide Squad.

Emlékeztek a klasszikus akciófilmekre? A küzdelem nem arról szólt többnyire, hogy küzdésért küzdöttek. A küzdelem arról szólt, hogy valós fenyegetettség volt, hogy itt valaki megöl valakit a faszba, ha nem győzi le a másikat, de legalábbis valami visszafordíthatatlan történik. Svarci nem azért közelharcolt a Predatorral, mert olyan kibaszott jó kedvében volt valamelyik, hanem mert fel akarták koncolni egymást. Olaram azért masszírozta Indy mellkasát, mert ki akarta tépni a szívét, nem azért, mert homoszexuális feszültség volt kettejük között mint Batman és Robin, Amerika kapitány és Bucky, Batman és Superman, Bizarro és Superman, Magneto és Xavier professzor, Pókember és Norman Osborn, Küklopsz és Wolverine, Xena és Gabrielle, Kirk kapitány és Spock, Wolverine és Hercules… najó, értitek.

A kokainnal viccelődni, cinikusan sovinisztáskodni, vérezni, csöcsöket mutogatni és beszólni másoknak emberi.

Ezért kurvára várom az új Deadpoolt. A cinikus parasztkodás a szuperhősfilmeken persze egyrészt hipokrita dolog egy szuperhősfilmtől, mert ha megfeszül is szuperhős film marad, de legalább van benne csöcs, vér és kokainviccek.

És most megyek és hallgatok LL Cool J-t.

 

HOLDKOMP