Szív

Gyere be, mit hoztál ide el? Egy szívszorító sztori a magánkórházakról.

Volt egy szívrohamom. Azaz azt hittem, hogy van, mert baromira elkezdett fájni a mellkasom és épp egy kimondottan stresszes időszaka volt az életemnek és ráadásul a veszélyeztetett kornak a küszöbén téblábolok, szóval biztosra vettem, hogy meg fogok dögleni. Az ember ilyenkor nem szarakodik, nem tétlenkedik, hanem egyből cselekszik: leittam magam.

Aztán persze másnap nagyon szarul éreztem magam, főleg a másnap miatt. Mivel a primitív önvédő mechanizmusok közül nekem a szomatizáció a kedvencem, ezért természetesen elkezdett folyamatosan szívrohamom lenni, ami nem volt épp szórakoztató. Elmentem tehát a céges magánkórházba, hogy akkor engem most rögtön vizsgáljanak ki.

Ízlelgessétek a hangzását, fiúk: troponin-teszt.

A troponin teszt klassz dolog. Egyrészt bazi könnyen elvégezhető dolog, másrészt kizárja a szívrohamot, ha negatív és ritkán téved. A vérplazma troponin szintje az egekbe emelkedik, ha a szívizmod elhal, mert a Troponin T fehérje felszabadul belőle és ezt ezzel a nagyon érzékeny, szívspecifikus vizsgálattal még az EKG által sem diagnosztizálható szívizom-elhalást is ki lehet vele mutatni. Gyakorilatilag az esemény után 3-4 órával már az egekben van a szint és tartósan, akár két hétig is úgy marad.

Egyszerűen vért vesznek és ha az érték a szokásosnál magasabb, akkor vagy instabil angina pectoris azaz koszorúérelzáródásos probléma vagy akár szívgyulladást is jelezhet az infarktus mellett. Perfekt, kőegyszerű. Kicsit mondjuk problémás, hogy sírok, mint egy lány, ha vért látok, pláne, hogy ha az a sajátom, ezért természetesen mint minden rendes férfi szűkölve várta, hogy levegyenek tőlem egy ampullát és háromszor összefostam magam közben, aztán meg attól rettegtem, hogy ha leveszem a vattát a vénámról, akkor Monty Pythonosan egy komplett vérszökőkúttá alakulok és fejezett csirkeként taknyom-nyálam egybefolyatva sikoltozva rohangálok a kórház folyosóján majd és tuti, hogy még össze is fosom magam. Na, nem így lett, kibírtam, csak picit sírtam, kaptam egy nyalókát. Negatív lett, megnyugodtam a faszba és gondoltam hogy megünneplem csülközéssel meg pálinkázással.

Na de a kurva fájdalom akkor miért volt?

Persze, könnyű elintézni azzal, hogy a stressz és hogy biztos csak valami bármi volt, ezért természetesen a sima EKG és a troponin után elküldtek szívultrahangra, még mindig a magánkórházban (ezt nem jaszkarizásból írom, kimondottan fontos szerepe lesz), illetve javasolták a terhelés alatti EKG vizsgálatot is, mondván az ilyen jellegű tünetek főleg akkor elemezhetők, ha menet közben vagyunk, magyarán valahogy indukálni kellene.

Egy hét múlva a nagycsöcsű, miniszoknyás recilányok és nővérkék elvittek egy sötét szobába, ahol egy búgó hangú férfi átkarolt és alaposan bekente valami zselés anyaggal a testemet, miután levetkőztetett. Mivel ezt már megszoktam, ezért nem is gondoltam, hogy ebből bármi rossz sülne ki és a várakozásaimnak megfelelően kóros eltérést nem vett észre az UH-n, ezért mentünk is tovább együtt biciklizni.

A biciklizés a várakozásoknak megfelelően zajlott. Mivel elképesztően edzett vagyok, mert ősz óta nem csináltam az égegyadta világon semmit, ezért már a biciklire ránézéstől leizzadtam, mint a ló. A szőrzetembe csimpaszkodó kis ragaszok körbeölelték a testemet és tulajdonképpen elkezdtem kurva szarul érezni magam. Aztán tekertem és az elvonta egy picit a figyelmem.

Tekerek tekerek, a szívem kiszakad a faszba a helyéről, nézem a monitort: 180-nál járok és azt érzem, hogy mindjárt elpatkolok.

Kérdezem a dokit, hogy most akkor tulajdonképpen én ide áramot termelni jöttem, vagy azért lassan engedélyt kapok arra, hogy meghaljak, mire ő aztat mondja, hogy akkor persze, heveredjek le ide a kanapéra és abbahagyhatom a játékot. Nem tudom, hogy miért nem számítottam erre, mikor már ezerszer végigcsináltam, de az történt, amit vártam: hirtelen abbahagytam a mozgást, mindenféle levezetés nélkül és kishíján elájultam, de mindenképpen gondoltam, hogy leokádok valakit. Erre mondta a doki, hogy feküdjek le és lazuljak el.

Ezt mondjuk szívesen csináltam és gondolkoztam az élet nagy dolgairól. Aztán egy idő után, vagy öt vérnyomásméréssel később megint felültem, mondtam, hogy már jól vagyok, mire elkezdett mesélni a szívkatéterezésről meg az érfestésről. Na, tudni kell rólam, hogy Ede barátomnak, amikor kilyukadt a tüdeje és én meglátogattam a kórházba annak az említésére is elájultam, hogy vagdosták a tüdejét, szóval férfiasan tűröm az ilyesmit, ezért most sem voltam rest és megint majdnem elájultam. Gondolom rájátszott az is, hogy tudatosult bennem, hogy egy kórházban vagyok és most már tutira meg fogok halni, ha egyszer már majdnem elájultam, itt a vég.

Ez így ment egy pár cikluson keresztül, saccra háromszor vagy négyszer játszottam meg ezt, mire az orvos megunta és azt írta a mittoménmicsodába, hogy engem biza meg kéne koszorúércétézni, mert ennek a fele se tréfa, a szalonnát is szeretem és ráadásul itt ájuldozok, mint egy kis fasz.

Én nem is nagyon tulajdonítottam ennek nagyobb jelentőséget, mert mégis ki a tököm vagyok én, hogy picsogó kis véglényként ellenálljak a felsőbb akaratnak. Igazából azt se tudtam, hogy mi az a koszorúér CT, meg hogy azzal jár, hogy ionizáló sugárzásból kétéves adagnak megfelelőt egyszerre basznak rá az ember szívére meg gondolom egy picit a tüdejére, szóval mondtam, hogy naná, a második kedvenc orvosi vizsgálatom a CT.

Oda is megyek a nagycsöcsű recilányhoz (egy kicsit kezdem magam ebben a kórházban úgy érezni, mint valami fétisvideó statisztája), mondom hogy hát akkor ezt mondta a doki, mennék én CT-re, tessék nekem mondani, hogy merre találom a CT-t. Azt mondja a leány, hogy azért nekem fizetni kell, nem is keveset. A nemtudom milyen felbontású CT ára valami kétszázezer forint, de amúgy a teljes vizsgálat, ami hajlott koromra való tekintettel indokoltnak lát, az legalább ötszáz és hogy akkor most talán fáradjak a kasszához.

Éltem a gyanúperrel, hogy nem rohantam egyből lefogyasztani a bankszámlámat és elmentem a háziorvosomhoz, ahol a szokásos, egyszerű munkamenettel két hét múlvára kaptam időpontot, addig szétbaszott az ideg, hogy aztán bemenjek, megnézze a zárót öt perc alatt és újabb öt percet rámszánva beszervezzen az egyik faszább pesti kórházba, ahol van egy szívspecialista ismerőse, aki ért is a szakmájához, hogy végignézze a leleteimet és agyon CT-zzen, teljesen ingyen. Mármint hogy természetesen ti fizettétek volna ki nekem az adótokból, de szerintem teljesen elfogadható, hogy áldoztok rám ennyit, ha már ilyen szép cikkeket írok.

Ami meg is történt és egy hónappal később, elmentem az állami kórházba és teljesen zökkenőmentes ügyintézést követően odaérkeztem pontosan az időpontomra, majd két tovaröppenő órácska elteltével sorra is kerültem. Az elgyötört arcú doktor már fente a CT gépet, hogy a háziorvosom mondta, hogy akkor engem élve kell boncolni, de azért rápillantana azokra a papírokra, Ursula nővér pedig készítette a késeket, meg a fogókat.

Oszt akkor jött a meglepi.

Hogy azok az eredmények, amiket a 180-as pulzusnál mértek, igazából a matekosabbak számára ismerős fourier-transzformált átlaggörbék, és simán lehet, hogy a Tom Selleck mellkasomon szarul megtapadt és izzadtságtól átitatott ványadt testemen hullámzó kis tappancsok a végén már a lobogó dagitengeren falsot mértek és a rendszer beleszámította. Ráadásul az eltérés még ha tényleges eltérés is, nem is kimondottan kóros, mert 180-nál az lenne a csoda, ha még minden faszagányosan működne. Ugyanis a referenciaérték a terhelésre valami hetes volt, az enyémet meg 14.96-tal sikerült felvenni, ami az én kondíciómban azért is fantasztikus, mert minden létező papírforma szerint a saját zsíromon kellett volna leolvadnom a bicikliről. De akaraterővel átvittem, mert erős jellem vagyok, meg végtelenül hiú is, szóval a happy end az lett, hogy ugyan letekertem, amit kellett, majd elájultam, de igazából a végén már be kellett volna dobnom a törülközőt.

A doki ezek után jelezte, hogy a mért 0.027-es eltérés egész konkrétan 1-es értéknél jelent kórosat, magyarán igazából nem annyira sütne ropogósra röntgensugarakkal, annál is inkább, mert:

• A görcsös rohamokat, amiket az én mellkasom produkált kurvára nem mutatja ki egy pillanatfelvétel
• Ha lenne valami koszorúérelzáródásom, akkor már a biciklizés felénél megdöglöttem volna rút körülmények között
• A mért értékek nem mutatnak kóros eltérést, maximum nagyon picit gyanúsak

Mondta, hogy feltehetőleg valami görcs miatt érezhettem ezt a bármit a mellkasomban, de azt úgy lehetne letesztelni, hogy megkatéterezik a szívemet, beleszúrnak valami anyagot, amire az összerándul, és ezzel a szimulált infarktussal le lehet tesztelni, hogy hajlamos vagyok-e a simára.

Megköszöntem a lehetőséget, de nem éltem vele.

A megoldás az, hogy figyelem a ketyegőmet, illetve megpróbálunk minden más lehetséges dolgot kizárni, aztán ha jön megint valami hasonló, akkor azonnal mentőt hívok és kurvára remélem, hogy lesz még valaki, aki kigyógyít. Addig is sportoljak, egyek egészségesen és keveset idegeskedjek.

Mert az ellenpont legalább annyira siralmas: inkompetens vagy hazug balfaszok patyomkin-kórházakban levesznek fél misire és nem csinálnak semmit.