Újévköszöntő, Winter módra

Szeretem a kihívásokat.

Megjegyzés: Az alábbi történet teljes mértékben a képzelet, és a pocsék pezsgő szüleménye, abszolút nem tükrözi sem a szerkesztőségi tagok magánéletét, sem pedig egymáshoz való viszonyát.

 

Bernard, a nyest, kibújt a sötétkék Volvóból, ahol éppen elrágott egy vezetéket, kis fogai koptatása céljából.

– Jó éjt, Blue – búcsúzott udvariasan.

– Kurva anyád, Bernard – suttogta vissza az autó.

Bernard nem sokat törődött a gorombasággal; megszokta már. Blue sosem volt túl jókedvében a hosszú városi utak után, Bernard viszont éppen ilyenkor szerette a legjobban az autót. Elégedetten gondolt a meleg motorháztető alá rejtett, friss tyúktojásra, és kis tappancsain – közelgett a reggel -, sietősen eliramodott. A közeli nyárfán óhajtott szundikálni.

Reggel – a nap még alig kelt fel -, hatalmas üvöltésre ébredt, majdnem le is pottyant tőle az ágról. Amint visszanyerte az egyensúlyát, óvatosan kikukucskált a lombok közül. Az autó tulaja odalent járkált, és valahányszor a nyitott motorháztetőbe nézett, káromkodásban tört ki, és nagyokat rúgott Blue bal első kerekébe. Szegény Blue hevesen rázkódott a rúgások következtében, de a tulajdonosa nem törődött vele.

– Hogy a marina parti prostik szexelnék meg seggdugasszal ezt a fostalicska menyétet a lábszagú trónok harcában!! – üvöltött a tulaj elkékült fejjel.

– Felmegy a vérnyomása ennek a vaunak, ha nem vigyáz – kukucskált Bernard a lombok közül. – Remélem, vigyáz a tojásomra.

Vau rúgott még kettőt az autóba – Blue szemrehányóan pislogott felfelé -, majd eltűnt.  Nyilván a garázsba ment alkatrészért. Bernard békésen ásított egyet.

– Nem lesz jó, ha ennyire idegeled vaut – szólalt meg mellette egy hang. – Előbb-utóbb rá fogsz baszni.

– Á, Spacewolf! – örült fel Bernard a nyárfapohók láttán.

A pohók lebbent egyet, és átült a Bernarddal szemközti ágra.

– Rá fogsz baszni – ismételte.

Bernard idegesen megvakarta a füle tövét.

– Ugyan – mondta. – Nem lesz gond. Meg kellene néznem a tojá…. hát ez meg mi?

Wolf lenézett.

– Csak vau. Nyilván barkácsolni akar.

– Azt lehet. Ha nincs jobb dolga?

Vau nem sokat kopácsolt odalent, de amikor elkészült, Bernard kezdett nem örülni. Blue körül valami izé volt… valami keret.

Vau szentségelt még egy utolsót, aztán bement. Bernard még lapult odafent egy kicsit – vau ugyanis iszákos volt, és az ilyenekkel mindig jobb vigyázni, ha az ember egy kis nyest. Bernard iszkolt már sörösüveg elől, találta már telibe pálinkáspohár, áztatta el a bundáját szar whiskey, és semmi kedve nem volt megismételni az élményt. Szóval várt egy kicsit, aztán mikor biztonságosnak ítélte a helyzetet, leosont.

– Mi a pálya, Blue? – nézett fel az autóra. – Karámba tettek?

– Kapd be a faszom, Despacito – morogta Blue.

Bernard körüljárta az autót. Vau barkácsolási készségei hagytak némi kívánnivalót maguk után, így aztán nem okozott neki nehézséget felsuttyanni a motorháztető alá, megkeresni a frissen kicserélt vezetéket, és – gyengéden bemelegítő torokköszörülés után – el is kezdte rágcsálni azt.

 

 

– Az anyád picsáját, te kibaszott, kurva duckbuttplug!!!

– Vaunak egyre jobban romlik a modora – csóválta a fejét Spacewolf.

A pohók az ágon ült, és Bernarddal figyelték, ahogy vau ismét olyanokat rúg Blue kerekeibe, hogy a kocsi csak úgy rengett.

– Azért ez valahol már abúzusnak számít, nem?

Vau lecsapta a motorháztetőt, aztán bement a házba. Amikor kijött, vizesüvegek voltak nála. Teli vizesüvegek.

– Nézd, vénségére absztinens lesz a hülye…

Vau azonban nem állt neki inni. Körbepakolta a vizesüvegekkel Bluet, aztán eltűnt. Bernard most még többet várt, mint előző nap, mire lesettenkedett, és értetlenkedve állt meg a vizesüvegeknél.

– Ez meg mi a franc?….

– Nem tudom – kesergett Blue. – Nem elég nekem a rágcsálásod, a szarod, meg hogy kamrának használsz, most majd a szomszédok is hülyének néznek. Nem engem, hanem vaut, de az majdnem ugyanaz.

– Tudom már – szólt le Wolf a lombokból. – Ez biztos szenteltvíz.

– Nagyszerű – örvendezett Blue. – Akkor a kísértetektől és boszorkányoktól most már nem kell félnem. Remélem, hamar ideér egy mentő, kedves, fehér köpenyes emberekkel, akik egy kissé szűkre szabott, ámde tavasziasan könnyed, csatos kabátot adnak vaura.

– Azért annyira még talán nem hülye…

Bernard körbejárta az autót.

– Nem tudom, tényleg nem tudom, mit akarhatott – csóválta a fejét, és kis fülei izgatottan mozogtak. – Nekem azonban rágcsálnivalóm van, úgyhogy…

– Anyádat rágcsáld, szaros!

– Ne veszekedjetek – lebbent békítőleg a motorháztetőre a pohók.

– Nem veszekszünk – szólt vissza Bernard, mialatt betekergett az autó belsejébe. Odabent kényelmesen feltörte a tojást, békésen kiszürcsölgette, majd elfészkelte magát, és jóllakottan elaludt.

 

 

A veszett káromkodáshoz már szokva volt Bernard, de a csípős szagú, langymeleg folyadéksugár készületlenül érte jobbhoz szokott bundáját. Alig tért magához, de minden ösztöne azt súgta, hogy meneküljön inaszakadtából. Teste előbb cselekedett, mint az elméje, s mire magához tért, már a fa ágán ücsörgött, Wolf mellett.

– Mi volt ez? – pihegte rémülten.

– Apám, hát ilyet még nem láttam! –  kiabálta a pohók, és majd ledűlt az ágról, úgy fuldoklott a nevetéstől. – Vau lehugyozott!

– Téged?

– Téged!!

Bernard rémületében megfordult a saját tengelye körül. Valóban, most már érezte a csípős vizeletszagot, némi alkoholos stichhel körüllengve.

– Fúj – utálkozott.

– Fúj  – visszhangozta Blue lentről. Az autóról csöpögött a vizelet, vau azonban már ott is volt a slaggal, és gyengéden mosdatta.

Bernard megrándult.

– Le kéne pucolnom a bundám – mondta.

– Arra ne számíts, hogy én lenyalogatlak – intette Wolf. – Repülés közben zéró tolerancia van, nekem meg ma még fontos dolgaim akadnak.

Bernard nem szólt semmit, csak görbén végigmérte. Amióta ismerte a pohókot, nem volt még olyan, hogy annak fontos dolga lett volna, kivéve, ha erősödött a szél, mert akkor naphosszat vitorlázott az áramlatokon.

– Oda a gyönyörű bundám – kesergett, de aztán behunyta a szemét, és – jöjjön, aminek jönnie kell – nekifogott a bundatisztogatás egyébként kellemes, de most kimondottan undorító feladatának.

 

– Na mi van, szarfaszú, nem jössz rágni?

Bernard vagy két hete nem ment Blue környékére. A vizelet bevált; a kis nyestnek többé semmi kedve nem volt az autó környékére menni. Vau minden nap körbepisilte az autót, mint valami kutya.

– Kussolj, te svéd konzervdoboz! – szólt le. – Bűzlesz, mint a surströmming!!

Blue elkomorult. Nem szerette, ha a szagára emlékeztetik.

– Nyavalyás kucsmánakvaló! – döfött vissza.

– Hugyoskerekű!

– Fostosbundájú!

– Ócskagumis!

– Vécékefe!

Ha Wolf ott van, minden bizonnyal sikerül lecsillapítani a kedélyeket, de mivel déli szél volt, biztosra lehetett venni, hogy éppen vitorlázgat valahol, és így Bernard agya egyre jobban elborult. A különlegesen goromba “záptojásevő” után pedig eszét feledve felrohant az autó tetejére.

– Szóval záptojásevő?! -zihálta.

– Hé, mit csinálsz? – hökkent meg Blue. – Hallod? Azonnal fejezd be!

De Bernard nem hallgatott rá. Lekuporodott, és kéjes kis pofával hatalmas rakás szart nyomott a – makulátlanra sikált – tetőre.

Csak a magasból szemlélte, ahogy vau másnap káromkodva sikálja az autót. Wolf ugyan lehülyézte a szarozós akcióért, de a pohók egyébként úgy jóban volt mindenkivel, még tán vauval is, úgyhogy végül neki lett köszönhető, hogy ha látszólag is, de helyreállt a béke. Bernard többé nem piszkálta Bluet, és az autó is befejezte a nyest sértegetését.

Az pedig pusztán csakis kimondottan a véletlennek volt köszönhető, hogy innentől kezdve, ha vau a lábtörlőjére lépve valami gyanúsat észlelt, az rendre nyestszarnak bizonyult. Esetenként záptojásból.

 

Szeretve tisztelt, kedves olvasóink, imádott szerkesztőtársaim, khm…

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK!!!

 

(Képek: player.hu, kivéve a szelfimet)