Csőmozi #92: Patrizio Batemanianót várja anyukája – Hatchet for the honeymoon

Ne hülyéskedj, drágám, nem sok az a kétszázezer a fényképészért!

Az esküvőipar a nőkre épül, a férfiak 98 százaléka jól meglenne nélküle, a maradék 2 meg ott dolgozik. A kanközönség által a pucc és hiúság e vására iránt érzett természetes ellenszenvet viszi pár lépéssel tovább Mario Bava elegáns giallója, vagy inkább sima lélektani horrora, hiszen a gyilkos kiléte nem rejtély. Rögtön az elején bemutatkozik, az első  trancsírozásra sem kell sokáig várni, Martinhoz hasonlóan vonaton következik be, bár itt a tettes nem magányos nőt, hanem nászutas párocskát csapkod le a címszereplővel (nem, nem a mézeshetekkel), majd mélabúsan búcsúzva a tetthelytől kiakasztja a „ne zavarjanak” táblát. Mókás.

John Harrington (Stephen Forsyth, az olasz-spanyol koprodukció névleg francia helyszínű, de ez max. az újságcímekből derül ki, egyébként hundert procent olasz), tehát John, a bájgúnár esküvői divatcéget vezet a menő ’60-as évek és a mediterrán patrícius-életérzés, ill. az ehhez tartozó laza kis udvarház metszéspontján. Nyitó monológja a szépítkezés közben felmondott életrajzi adatokkal a tükörben eléggé hasonlít Pat Bateman híres szavaira pár évtizeddel később. Még ha nem is az ihletődés esete forog fenn, az egybeesés megdöbbentő. Lételméleti gondolatait ő nem a lehúzott pakolással, hanem egy, a papagájával megetetett léggyel osztja meg, amikor meg nem a modellnek jelentkező cicababákat fogadja és navigálja a cégnél, titkos szobájában gyerekkori játékaival játszik vagy menyaruhás kirakati bábokkal próbál egyoldalú kapcsolatot létesíteni. Hű, mi történhetett?

A fentiekből egészen kevés képzelőerővel kitalálható minden, de nem az elkoptatott történet a fontos itt, hanem a művészileg is hihetetlen hatásos ’60s, illetve már ’70s divatvilág, a gótikus mellékszál és a bomlás látomásos megjelenítése. A helyenként kissé didaktikus dialógok mellett jobb poénok is elhangzanak, pl. a vonaton leölt párocskáról: szörnyű, de a ruhát szerencsére már megvették. Köv. cinikus tréfa, a soros modell elégetése után a reggelinél: mi ez az égett szag? Csak a pirítós, de most már ne vakarászd, tudod, hogy utálom.

John savanyú felesége nem mulasztja el minden kellő, sőt nem kellő alkalommal megemlíteni, hogy csak az ő hozománya húzta ki jampec férjét a csődből, és prófétikusan kijelenti, hogy nem hajlandó válni, minket csak a halál, vagy talán az sem. Merész szavak a műfajban. Frusztrált férjura erre a fordított távcsőben kukkolva kicsinyeli le az asszonyt, míg ki nem verik a kezéből. Az ironikus (legalábbis remélem) nyál-jazzlounge a gót kísértetkamrákba lépve csemballóra vagy korát megelőző atmoszférikus zajzenére vált.

A feleség (Laura Betti) privát terheltsége felejthetetlen előző férje, akivel spiritiszta szeánszokon venné fel a kapcsolatot. „Összegyűltünk itt ma megbánásainkkal, gyűlölködéseinkkel, szerelmeinkkel és kimondhatatlan vágyainkkal…” – mondja fel a giallo véres oltára, a filmvászon (tévé, monitor) elé járulók hitvallását az asztaltáncoltató főmufti. A kisbaltás gyilkos itt nem, pontosabban elsősorban nem elkefélt nyomora miatt öli a menyasszonyokat és az annak látszó tárgyakat, és nem is egzisztencialista önigazolásból, hanem kissé extrém önterápiaként (minden gyilkossággal közelebb kerül a szomorú fejű gyermek-énje felbukkanásaival sejtetett titokhoz), sőt, költői lelke a sok vérben inkább a szépséget szomjazza. Ennek lírai képe, amint a kinyírt bűbájnőkkel trágyázza körberajongott virágait a melegházban. Semmi nem vész kárba, egyik szépség a másikból ered. A házasság szentségéről inverz katolikus nézeteket vall, a nőnek nem addig, hanem utána kell tisztának maradnia, ennek legegyszerűbb módja pedig a, igen. A kétfelől fokozódó feszültség várható kisülése az asszony kinyírása, innen az alibinyomozgatás mellett a széthulló elme és a könyök felől nagyon pedálozó ártatlanka köv. leány a mérsékelten izgalmas kérdés. Megvált-e a szerelem a cégvezetőre minden hátsó szándék nélkül rábukó utolsó leányka (Dagmar Lassander, a szőrös werewolfnő) képében, a halott feleségre meg miért hivatkozik a külvilág, ha csak hamu és vogymuk a táskában,  most kísértetek léteznek vagy kivetül az elmebaj? Kész a válasz az összesre, grazie, egy ilyen fasza esküvői ruhát azért hagyhatnának, ki tudja ki szereti illegetni magát a tükör előtt ezekben a fél évszázada fluid időkben.

(Újraálmodott koreai kazettatok egészen máshonnan nyúlt képekkel:)

HOLDKOMP