Életre utaló jeleket találhattak a Vénuszon?

A Vénusz szülőbolygónk gonosz ikernővére, valamikor évmilliárdokkal ezelőtt a bolygófejlődésben egy eredetileg talán élhető környezetből elviselhetetlen pokollá változott. A pokol akár szó szerint is érthető, tekintve, hogy iszonytató nyomáson és hőmérsékleten savas esőket ontó felhők semmisítenek meg mindent, ami a felszínéhez közelít.

A szovjet Venyera bolygószondák tanulhatták meg először, mennyire elviselhetetlenül sűrűsödik a légkör és nő azzal az arányban a nyomás, a titánötvözet burkolatú tárolóik ellenére eleinte percek, később valamivel több mint egy óra alatt feladták az 500 Celsius fokot meghaladó hőmérséklet és 10 MPa felszíni nyomás okozta heveny megsemmisülés következtében.

Hétfőn, azaz 2020. szeptember 14-én mégis azzal a különös bejelentéssel álltak elő az MIT kutatói, hogy valami olyat találtak a Vénusz légkörében, amire semmilyen értelmes magyarázat nem létezik, a foszfin, más nevén foszfor-hidrogén (PH3) a korábbi adatok alapján modellezett viszonyok között egyszerűen nem jöhetett volna létre, különösen nem a mért mennyiségben.

Mi az ördög az a foszfin (egyes forrásokban foszfán), miért kellene egyáltalán tudni róla és különben is kit érdekel? – Teheti fel a kérdést a nyájas olvasó, és azért vagyunk, hogy a feltett kérdésekre azonnali választ adjunk.

A foszfor-hidrogén felépítését tekintve erősen hasonlít az ammóniára, ugyanúgy büdös és rendkívül mérgező. Ezt a tulajdonságát az emberiség ugyan mi másra használhatta volna fel elsőként, mint vegyi fegyver előállítására? Természetesen, hiszen mivel nehezebb a levegőnél, jól megmaradt a lövészárkokban, így aztán az I. vh katonái megtanulhatták, hogy mennyire káros vegyi anyag. A hétköznapokban rovarirtóként is használt vegyület azonban nem képződik csak úgy hipp-hopp bárhol, amíg a gázóriások esetében rendelkezésre áll a megfelelő mennyiségű hidrogén, nyomás és hőmérséklet, addig a Vénuszon ezek a helyben képződéshez szükséges körülmények hiányoznak. A mennyiségre pedig nem adhat magyarázatot sem a vulkanikus tevékenység, sem a meteoritokkal behurcolt idegen gázok felszaporodása.

A tudósok azon gondolkoztak, hogy itt nálunk a  Földön hogy alakul ki ez a gáz, amikor épp nem szintetizálják és arra bukkantak, hogy a madárürülékben, főként a pingvinszarban van jelen természetes körülmények között, emellett egyes baktériumtelepek környezetében figyelhető meg a metabolizmus melléktermékeként nagyobb koncentrációban.

Most ha azt az opciót is kizárjuk, hogy egy hatalmas de rejtett pingvinkolónia szarta tele a Vénusz légkörét, kizárásos alapon marad a bakteriális élet lehetősége vagy valami teljesen ismeretlen kémiai mechanizmus, amire a tudomány emberei mindeddig nem jöttek rá, akármennyire is törték a buksi fejüket az adatok elemzése során.

Sara Seager egy remek véleménycikkben taglalta a CNN Opinion rovatában, hogy a tudóscsoport tagjaként mennyit dilemmáztak azon, hogy elő merjenek-e állni egy ekkora képtelenséggel, miszerint a Vénuszon esetleg élet jeleire utaló kemikáliák volnának, mert ugyan ahogy arról már az elmúlt ötven évben több teória is napvilágot látott, például az elismert csillagász Carl Sagan jóvoltából is, 40-60 kilométer magasságban kedveznének a hőmérsékleti és nyomásviszonyok a földihez hasonló életnek, azonban vagy ötvenszer szárazabb a klíma és víz helyett kénsavpára telíti a felhőket, aminek egyetlen ismert élő organizmus sem képes ellenállni – hacsak nem épített maga köré viaszból, foszforból vagy valami másból védőburkolatot.

Mindenesetre a lecke most fel van adva, lehet újabb hipotéziseket gyártani, de azon se lepődnénk meg, ha hamarosan kiderülne, hogy nem pingvinek, hanem sirályhojszák alkotják azokat a felhőket is ott a messzi távolban.