Hatvan éve hirdette meg JFK a Hold-programot
1961 májusának huszonötödik napja visszavonhatatlanul beírta magát a történelembe. John. F. Kennedy elnök ezen a napon jelentette be az Egyesült Államok kongresszusának összevont ülésén, hogy az USA még az évtized vége előtt embert juttat a Holdra.
Hogy mennyire elképzelhetetlen volt ennek az ígéretnek a sikeressége, annak bizonyítéka, hogy ekkor még épp csak elkezdődött az űrkorszak, Amerika legnagyobb eredménye egy mindössze tizenöt perces szuborbitális űrutazás volt, Alan Sheppard azt is csak alig három héttel korábban teljesítette. Még a Földet sem kerülték meg, a NASA pedig a harmadik születésnapjánál tartott.
Az amerikai elnöknek azonban nem volt sok választása. A hidegháború élesedésével a szovjetek szinte minden trófeát lenyúltak, a Szputnyik 1 volt az első olyan űreszköz, amelyik 1957-ben sikeresen orbitális pályára állt, Jurij Gagarin mindenkit megelőzve első kozmonautaként jutott ki a világűrbe és innentől csak valami sokkal ambiciózusabb tervvel lehetett visszaszerezni a kapitalizmus politikai és technológiai fölényét a kommunizmus felett.
Huszonöt milliárd dollár, mai árakon százmilliárdos nagyságrend állt a projekt mögött, az 1965-66 években az amerikai űrügynökség kapta a szövetségi költségvetés 4,3%-át, összehasonlíthatatlanul többet a jelenlegi 0,5%-nál.
Ha történelmi párhuzamokat keresünk, a Panama-csatorna vagy a Manhattan-terv költségei voltak ehhez viszonyíthatók.
Az eredmények végül az elnököt igazolták, 1969-ben az Apollo 11 sikeres leszállást hajtott végre égi kísérőnk felszínén, Neil Armstrong és Buzz Aldrin léphettek elsőként egy idegen égitestre. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a nemrégiben elhunyt Michael Collins szerepéről sem, aki a Hold körüli pályán tartotta a visszatérő egységet, majd a három asztronauta végül sikeresen hazatért a szülőbolygójukra. Viszonylag új fejlemény, hogy Collins lehet az első Hold körül keringő állandó emberlakta űrállomás névadója, ha az ezért indított nemzetközi petíció értő fülekre talál. Megérdemelné.
A Hold-misszióknak a Nixon-korszak vetett véget, miután az Apollo 17 legénysége is rendben visszaérkezett, a Hold meghódításának sikeres lezárultát jelentették be és hivatalosan az orbitális küldetések, a Föld körül keringő állandó űrállomás fejlesztésére csoportosították át az erőforrásokat. A nem hivatalos verzió szerint Nixonnak kellett a pénz a vietnami háborúra és a legegyszerűbben onnan lehetett elvenni, ahol politikailag a legkevésbé fájt, hiszen az amerikai adófizetők addigra megunták ezt az egész Holdutazós hacacárét, nem volt hírértéke az újabb sikereknek. Úgyhogy a hatalmas Saturn V rakéták maradékából megszületett a gyászos Skylab, az Apollo-program pedig végleg a történelemkönyvek lapjaira került.
Egy alternatív valóságban persze történhetett volna máshogyan is.
Apollo 11 deepfake disaster – Nixon elnök élő adásban jelentette be a katasztrófát
Öt és fél évtized elteltével lett ismét annyi politikai, nemzetbiztonsági és gazdasági érdek, hogy a Trump adminisztráció bejelentse a következő lépést, életbe léptették a Space Policy Directive-1 akciótervet, amelynek keretében 2024-ig a Space Force elnevezésű új haderőnem támogatásával ismét embereket kellene juttatni a Holdra, majd aztán belátható időn belül a Marsra.
A meghirdetett határidő azóta valamivel képlékenyebbé vált, de az Artemis program a hátráltató tényezők ellenére jó úton halad, magántársaságok, például a SpaceX bevonásával szándékoznak felvenni a versenyt a kínai és orosz állammal a Hold, majd a Mars meghódításáért folytatott versenyben.
A SpaceX szerződés körül merültek fel azóta újabb kétségek, azonban az űr meghódítása mostanra az állami hátterű ügynökségek mellett a gazdag fehér férfiak sportja is lett, így bízhatunk benne, hogy Elon Musk (SpaceX), Jeff Bezos (Blue Origin) és Richard Branson (Virgin Galactic) mellett más úttörők is borsot törhetnek egymás és a világ orra alá és hamarosan az űrkutatás lehet a huszonegyedik századi vadnyugat, a hozzá méltó űrkovbojokkal.
