Csőmozi #27: Idősebbek is elkezdhetik – The sorcerers

A fiatalság a végső drog, amiről előbb-utóbb mindannyiunknak le kell jönni.

Korunkban a jelenséget a Steve Buscemi-mém ábrázolja (how do you do, fellow kids), az ifjúság hajszolásának a nevetséges trottyos gatyák viselésénél jóval sötétebb módját mutatja be Michael Reeves 1967-es művében. A rendező egy év múlva gurít majd nagyot a Witchfinder Generallal (Amerikában Conqueror Worm, és legfeljebb a poszteren Edgar Allan Poe’s, a vershez sincs semmi köze), a Sorcerers ártatlanul induló története a swinging sixties Angliájában játszódik.

A társadalom részéről legfeljebb gúnnyal és közönnyel illetett Marcus Monserrat professzor (Boris Karloff, az eredeti Frankenstein-szörnyeteg alakításában, ha nem írják oda, nem hiszem, hogy rájövök, a világ legbrutálisabb homlokának tulajdonosa öregkorára megtört, szép lelkű bölcsészdoktornak is elmenne) hosszú munkája végre beérni látszik, amikor elkészül gyógyászati célra szánt hipnotizáló gépével. Alany viszont nincs hozzá, egy utolsó boltossegéddel is veszekednie kell, mert pénze sincs fizetni a hirdetést. Szegényes lakására hazatérve korban hozzá illő felesége áll elő az ötlettel: ha az utcán manapság úgyis hemzsegnek a pirulákat kapkodó fiatalok, közülük kellene toborozni.

E sivár eseményekkel párhuzamosan rója a korszak tényleg elég léha helyszíneit Mike, az ifjú bájgúnár (Ian Ogilvy szintén a Witchfinder Generalban tűnik majd ki).  A klubban csörögnek a jampecok és miniszoknyás lány énekel a beat-zenekar élén, Mike pedig pattanásos autószerelő haverjának passzolja le a nőit vacsoráztatni, ha annyira unja őket, hogy kísérgetni sincs érkezése. Elsőre csuklóból dílernek nézi a vele szóba elegyedő doktort, a lakásán viszont hajlandó alávetni magát a kísérletnek (az amúgy nem túl tudományos, és fantasztikusnak is elég kopár film hosszas elhúzódó „realista” jelenete ez a kötelező pszichedelikus effektekkel kísért trenírozás, az öreg pár mint két kegyetlen űrhajóparancsnok görnyed a vezérlőpult fölé).

Véletlenül felfedezett végzetes mellékhatásnak hála Monserrat prof. kénytelen megtapasztalni, hogy túllőtt a célon: az alany nem csak hipnotizálható, hanem irányítható is, sőt a vezérlője gyakorlatilag a bőrébe bújhat. Ennek főleg az asszony örül,  és eleinte még csak egy-egy rövid kanyart kér Mike avatárjában (sőt ez nem más, mint a szimtstim évtizedekkel korábban, még ha kissé gyermetegen elővezetve is, gondoljunk Case-re Molly bőrében a Neurománcban). A jóságos, reszketeg nagyiból az élmények hatására gyorsan kitör az önző junkie – ráncos arcának mélyéről izzó, megszállott tekintetével Catherine Lacey (az idős színésznő egyik utolsó szerepe) tényleg ijesztő változáson megy át, ahogy az idegen nyikhajoktól kezdve lassan élete párjáig se számít már semmi és senki, csak a napi betevő távélmény (italozás, motorozás, bundalopás, agyonverés) meglegyen egy elpazarolt (vagy tartalmas és hundert procent önmegvalósult, a végén egyre megy) élet utolsó előtti perceiben. Groteszk módon az irgalmatlan élménylovas öregség pusztítja el magát a szájhős fiatalság helyett a hedonizmus csúcskorszakán, live fast, die old. Az emberélet útjának feléről nézve mindkét irányban csak kényszert látni.

 

Do NOT follow this link or you will be banned from the site!