Szombat este? Legyen tánc!
A holdkomp visszajáró lelkes olvasóinak talán nem lesz ismeretlen az elfogultságunk a női énekhangok – különösen a mezzoszoprán és mezzoalt – iránti indokolatlan vonzódás.
Évezredes hagyománya lehet ennek, a rontást már maga a minden történetek tudója és megírója, Homérosz vetette papíruszra, esetleg cserzett kecskebőrre vitriolba mártott pennával, amikor a szirének ellenállhatatlan csábítását csak a főárbóchoz kötözött főhős élhette túl, hogy aztán hazatérhessen saját asszonyához hallgatni az élethosszig tartó dalát.
Ilyen előzményekkel nehéz volna vitába szállni, a küldetés az küldetés és a legrosszabb része még hátra is van a velünk utazónak, mert a pocséknál is pocsékabb nyolcvanas évek megpróbáltatásai várnak mindazokra, akik vállalják a journey-t.
De miről is van ma szó? A szeretve gyűlölt nyolcvanasokat nem győztük ekézni, kő kövön, fű füvön, fa favon nem maradt, amikor lerántottuk a leplet mindarról, ami történt és soha nem is kellett volna megtörténnie.
Óvatosan a kattintásokkal, az avatatlan lélek nincs erre teljesen felkészülve.
Az antológiánk nem lehetne teljes utóhatás nélkül, az égető érzés a szintipop irányában mindmáig megmaradt és bűnös mindaz a kéj, amivel elmerülünk a legsötétebb bugyrokban. Előre is elnézést kívánunk.
Azok az átkos nyolcvanasok letarolták a keleti blokkot, képtelenség nem tudomásul venni, hogy születtek gyöngyszemek és ezért ma estére kettő olyan előadót választottam, akiket talán kevesek ismerhetnek, mégis méltók arra, hogy a közismerten alacsony színvonalú zeneposztjainkat ismeretlen magaslatokba repítsék.
Legyen az első a Nouvelle Phenoméne. Látszólag nem is kellene sokat elmélkedni azon, hogyan érdemes zenekarnevet választani, a holdkomp zenekara leginkább a Pándimenzionális Sikoly a Vákuumban munkacímen indulhatna, mégis ha valami fantáziadúsat keresnénk, visszatérnénk az alapokhoz, hiszen ott a Dépeche Mode, egy fhanszia hangzású divatlap a brit dokkmunkások gyerekeinek, nyilván szebben hangzik, mint a Pale Ale, így érthető hogyan jut valaki arra, hogy egy új jelenséget ne dánul írhassék le. A magyar formáció 2013-as albumának kisszínpados felvétele gyönyörű. Ott szeretnék lenni most rögtön. Fogyasszátok.
A másik mai jelöltünk egy lengyel kollapszus, a Sexy Suicide. Ők egy érdekes kis csapat, Marika Grądkowska egy olyan rideg vámpírisztikus öngyi, aki lekéste az emós korszakot, mégis teljesen hiteles tud maradni a klisémentes érfelvágós szcénában, amiről mindannyian tudjuk, hogy csakcsupán egy melanchóliával és spleen-nel áthatott, elképzelt posztviktoriánus világ. Androgün? Ciszgender? Transzapokaliptikus? Valami teljesen más? Engem megvett.
Úgy sikerült visszahozni a nyolcvanas éveket két-három (négy?) évtizeddel a gyászos bukás után, hogy ott se voltak, mégis oda repítettek.
Majdhogynem tökéletes.
