Csőmozi #116: Mosás, ölögetés, szárítás – Vortice mortale
Avagy a nemzetközi forgalmazásban Washing machine, de az eredeti mégis jobban hangzik.
We are nothing but eurotrash, we take plastic and we take cash! A Zeromancer slágerét a magyar filmgyártás évekkel korábban magáévá tette, még ha nem is hallott róla, nem csak a rendszerváltás előtt, közben, de kicsivel utána is készültek immár szabad és független hazánkban amcsi, német, más bérmunkák. A legzavarbejtőbb, egyben az ínyenc szemétfan szemében (szájában, más szerveiben) legizgalmasabb a digó jóízlés és a magyar szakértelem találkozása. Tessék kapaszkodni: erotikusnak szánt gulyás-giallo az Antall-éra végéről, kiindulópontján egy mosógépre tett nagy doboz Tomi mosóporral.
Ruggero “Signore Kannibál” Deodato öregedvén a belezés helyett (bár egy rémálomjelenetben azért kimutatja a foga fehérjét) szülőföldje szexhorror hagyományaihoz, röviden a giallóhoz fordult, és a műfaj alkonyán a fradikolbász-módszerrel ellensúlyozta a forgatókönyv hiányosságait. A Szomszédok-Linda univerzumban, bomló pártállami keretek és a születő kapitalista világ, Postabank-részvények és telefonkártyák közt találkozunk rögtön a nagypolgári magas mennyezetek alatt lakó három nővérrel és az ő mosógépükkel, amiben egy szép nap, vagyis éjjel feldarabolt hullát találnak. A flashbackekben is igen ellenszenves, kivénhedt dzsigoló az ő közös ismerősük, humánerőforrás-managerük vagy ilyesmijük lehetett, innen kezdve a lányok beteges késztetéseik és a demokratikus, bár egyben még legalább annyira népi nyomozóhatóság közt őrlődnek enyhén szólva zavaros indítékaiknak megfelelően, mert hát a női lélek már csak ilyen. A papa szekrényéből a frissen indult Cica magazint lenyúló móricka-ideálnéző szerint biztosan.
A legismertebb magyar helyszíneken (Hősök tere, Városliget, Országház) mászkáló szereplők orosz neveken szólítják egymást, az ügyben nyomozó felügyelő ajtajára pedig latin betűkkel van kiírva, hogy A. Starcev. Talán valami meta-kelet európai Posztkomcsilandben járunk, bár ennyi humort az alkotókból a produkció többi alkotóelemét elnézve nem nézek ki, gyaníthatóan a videóforgalmazás során a tengerentúlra kacsintgatás játszhatott itt. A posztszoci valóság és az óvilági szofisztikáció elegyét hivatott megjeleníteni a nővérek élethelyzete is, a szőke fejőlány-fazon, Vida altesti szakmunkásnőként működik, amikor nem balettet tanít (!) éppen. Munkaidőn kívül lihegve húzza magát szinte minden szembejövőre, hiszen “itt mindenkinek van másodállása”. A sistergő szekszualitás két nővérénél hasonló szinten valósul meg, amikor nem a rongyaikat dobják le a leghülyébb ürügyekkel, a “bohém” Irina szimfonikus zenekarban veri az üstdobot, Maria pedig hegedül és vakokat gyámolít, sikeresen (a pátyolgatott vak lány is bekerül a perverz kis családi fészekbe).
A cselekmény elképesztően blőd vagy szimplán értelmetlen fordulatai ugyanilyen derült égből szexjelenetekkel váltakoznak a legnépszerűbb felnőtt műfajnak megfelelően, bár egy-két ihletettebb kép azért akad. Ilyen például a múzeumi taperolás – a csini oktatójukra féltékeny vakok a szörnyű valót csak sejtve, zombiként támolyognak a Sztarcev felügyelővel szűzkurvuló Maria felé. A többi szóra sem érdemes, marad a 30 év alatt szinte semmit nem változott lutraalbumunk nézegetése, a magyar mellékszereplők stipistopizása és a rötyörészés a falvédő feliratán. Claudio Simonetti ezúttal tűrhetőbb szintizenét csinált hozzá, de a művet hazánkban semmilyen formában nem forgalmazták. Magyar szinkron se készült, pedig érdekelne pl. a kreditekben fel sem tüntetett Rudolf Péter vallomása, milyen volt a picit bandzsító, nyomi rendőrsafraneket alakítani egy másfél órás szoftpornó mosóporreklámban. (A szívbajos YouTube helyett itt nézhető angolul, illetve ott is, de a korzárjukkal bekaphatják.)
